2010. 10. 31.
Hosszú POErázon, harmadik rész: Kutya, szorítóban (október 31., Az Óraátállítás Napja)
Jó hölgyem, mily lehetőségtől fosztattál meg imigyen?
(Milton)
Nyugodt és csöndes Délután volt, mikor az isteni Budapest utcáit róttam. Az utcákon szörnyű volt a nyüzsgés és a zűrzavar. Férfiak beszélgettek. Nők sikoltoztAk. Gyermekek csukladoztak. Szekerek zötyögtek. Tehenek bőgtek. Lovak nyerítettek. Macskák nyivákoltak. Kutyák táncoltak. Táncoltak! Hát lehetséges ez, ó, jaj! gondoltam, én eltáncoltam már a táncaimat. Ilyen az élet. A borongós emlékeknek minő szelleme kél életre egyszer-másszor a zseni elméjében, és a vérbő képzelet, kiváltképpen az oly zsenié, aki halhatatlanságra ítéltetett, a derűnek, az isteninek, a mennyeinek, az ujjongónak, az emelkedettnek minő tisztító, örökkévaló, folyamatos - és szinte azt mondhatnók soha meg nem szűnő - igen, folyamatos és soha meg nem szűnő, keserű, zaklató, fölkavaró, s ha szabad azt mondanom, túlságosan fölkavaró hatása, amit talán irigylésre méltónak, a legigazabbul irigylésre méltónak nevezhetnénk - nem! a legnyájasabban gyönyörűségesnek, a legválasztékosabban éterinek (s ha szabad ezt a merész kifejezést használnom), a világon a legbájosabbnak (bocsáss meg, ó, nyájas olvasó!... mint mindig, újra elragadtak az érzéseim!). Egy ilyen elmében, ismétlem, az emlékek minő forgatagát kavarja fel holmi semmiség is! A kutyák táncoltak. És én - én nem táncolhattam. Kergetőztek - én sírtam. Ugrándoztak - én hangosan zokogtam. Mily megindító körülmények! - amelyek bizonyára felkeltik a klasszikusok olvasóiban és nézőiben eme dolgok helyénvaló voltára utaló azon páratlan snitt emlékét, amely a csodálatos és tiszteletre méltó filmklasszikus, a Banános Joe harmincadik percében található. A vÁroson át vezető laza, magányos sétámon egyedül két szerény, de hűséges társam kísért, Quentin, a pudlikutyám, és Tarantino, a háziszolgám. Drága öreg Tarantino! Hogy is feledhetnének el téged valaha is? Karomat karjába öltöttem. 92 centi magas volt (kedvelem a pontosságot), és mintegy hetven-, talán nyolcvanéves. Pohos és karikalábú. Az álla nem éppen kicsi, a homloka meg a neandervölgyiekre emlékeztetően oktaéderesen csapott – de a legemlékezetesebb, a legnagyobb tulajdonsága mégis az egója volt, a régi Filmsikereinek egyik utolsó maradványa. Hol vannak már azok! Múzeumba velük…
Három főből állt a társaságunk, s így közülük kettőt már jellemeztem. Volt egy harmadik is - én magam: Elizabeth Taylor Kleopátra. Megjelenésem ódivatú, de lenyűgöző. Azon az emlékezetes délutánon, amelyről beszélek, bíborvörös selyemruha volt rajtam, égszínkék Arab kabátkával. A ruhát zöld paszomány díszítette, és hét csinos, narancssárga fodor. Én voltam tehát a társaság harmadik tagja. Volt a pudli. Volt Tarantino. Voltam én. Hárman voltunk. Azt mondják, kezdetben hárman voltak a fúriák is: Aglaia, Euphroszüné és Thaleia - az Elmélkedés, az Emlékezés és a Vanek (aki úr, még a pokolban is). A lovagias Tarantino gyöngéd karjára támaszkodva, mögöttem tiszteletteljes távolságban Quentinnel vonultam végig a kies Budapest egyik népes és nagyon kellemes utcáján, az Andrássy street-en. Egyszerre egy ház tárult szemünk elé - miféle őrület kerített hatalmába? Miért rohantam sorsom elébe? A ház kapuja hívogatóan tárva-nyitva. Sorsom eldőlt. Beléptem a baljós kapubolton. Beléptem, s átmentem alatta, azt mondják, így ment át a hatalmas Piszok Alfréd is a tengeren által, sértetlenül, s még csak vizes se lett, mert hajóval közlekedett. Bent már-már azt hittem, a lépcsőfeljáró sosem ér véget. Körbe-körbe! Igen, körbe és fel, körbe és fel, körbe és fel, mígCsak akaratlanul erőt vett rajtam a sejtelem (és a bölcs Tarantinón is, akinek támogató karjára a bimbózó érzelem minden bizalmával támaszkodtam), hogy Quentin patkányszagot érez! Nyomban fölhívtam e tényre Tarantino figyelmét, és ő is egyetértett welem. Az ésszerű kételynek immár nem maradt oktalan tere. Patkányszag érződöTt. Közben megmásztuk a Csigalépcsőt, s Már csak egy lépés volt nekünk hátra. Egy lépés! Egyetlen kicsi, kicsi lépés nekem, de mekkora az emberiségnek! Az emberi lét hatalmas csigalépcsőjén egyetlen kicsi lépéstől mily számtalan boldogság és nyomorúság függ! Magamra gondoltam, majd Tarantinóra, majd a bennünket a távolban körülvevő rejtélyes és megmagyarázhatatlan sorsra. Tarantinóra gondoltam! - és ó, jaj, a szerelemre. Arra a sok-sok Parttalan lépésre gondoltam, amit tettem, s amit talán még tenni fogok. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb 1esz3k, tartózkodóbb. Egy nyílást kerestünk, amelyen át szemügyre vehetnénk BUdapest városát. A homályos kamrába csak egy négyszögletes, mintegy arasznyi átmérőjű nyíláson át szűrődött be fény, a padlótól jó két méter magasan. Eltökéltem, hogy felkapaszkodom e nyílásig. Rengeteg kerék, fogaskerék és más titokzatos értelmű alkatrész állt a nyílás tövében, szorosan a fal mellett; s a gépezetből a nyíláson át egy vasrúd meredt ki. A kerekek és a fal közt épp csak hogy elfért a testem - mégis makacsul eltökéltem magam, és úgy határoztam, hogy kitartok szándékom mellett. Magamhoz szólítottam Tarantinót.
- Látod azt a nyílást, Tarantino? Ki akarok nézni rajtA. Ide állSz épp a nyílás alá - így. Nos, tartsd a kezed, Tarantino, hadd hágjak föl rajta - így. Most a másikat, Tarantino, annak a segítségével följutok a válladra.
Megtett mindent, amit kívántam, s mikor följutottam, azt tapasztaltam, hogy könnyűszerrel ki tudom dugni fejem és nyakam a nyíláson. A kilátás fölséges volt. Képzelni sem lehet nagyszerűbbet. Csak egy pillanatra fordítottam el a szemem, Hogy Quentinre rászóljak, viselkedjék tisztességesen, és biztosítsam Tarantinót, hogy belátó leszek, és olyan könnyedén állok a vállán, amilyen könnyedén csak tudok. Megígértem, hogy gyöngéd leszek hozzá - ossi tenger que Atlanti óceán. S miután így elégtételt szolgáltattam hűséges barátomnak, buzgón és lelkesen átadtam magam a szemem előtt kitárulkozó látvány élvezetének. Közben megfigyeltem, hogy a lyuk, amelyen át a fejem kiDugtam, egy óriási óra számlapjára nyílik, s hogy az utcáról bizonyára jókora kulcslyuknak látszik, olyannak, mint amilyet a francia órák számlapján látunk.
AzérT vágták, nem Vitás, hogy a szerelő kinyújthassa rajta a karját, s ha kell, beállíthassa bentről az óra mutatóit. Meglepődve láttam, milyen nagyok ezek a mutatók: a nagyobbik megvolt vagy három méter hosszú, s a szélte, ott, ahol a legszélesebb, 22:35 centiméter. Szemmel láthatólag aCélból volt, s úgy látszott, éles. Miután e részleteket s még több mást is, megfigyeltem, szemem újra a lenti dicső kilátásra fordult, és rövidesen elmerültem az elmélkedésbe. Amint éppen elmerülten gyönyörködtem az alanti isteni szépségű tájban, meglepődve észleltem valami nagyon hideget, ami szelíd nyomást fejt ki nyakszirtemre. Talán mondanom sem kell, hogy kimondhatatlanul megrémültem. Fejemet óvatosan elfordítottam, és elszörnyedve észleltem, hogy az óra hatalmas, csillogó, pallos forma percmutatója körforgása során elérte a nyakamat. Tudtam, nincs egy másodperc veszteni való időm. Nyomban megpróbáltam visszahúzódni, de már késő volt. Képtelen voltam kihúzni a fejem a szörnyű csapdából, amely oly alaposan megfogott, s amely egyre szűkült, oly rohamosan, hogy még elképzelni is szörnyűség. Mondhatatlan volt e pillanat kínja. Fölnyúltam, és megpróbáltam teljes erőmből fölfelé nyomni a súlyos vaslemezt. De ezzel az erővel akár magát a házat is megpróbálhattam volna fölemelni. Jött, jött, jött lefelé, mind jobban és jobban szorított. Sikítva kértem Tarantino segítségét, de ő azt mondta, hogy a magamfajta becstelen brigantiknak ez jár. Odakiáltottam Quentinnek, de ő csak annyit mondott, hogy "vau-vau-vau", meg hogy én ráparancsoltam, nehogy el találjon mozdulni a sarokból. Így hát társaimtól nem várhattam segítséget. Időközben az Idő szörnyű és súlyos kaszája (most fedeztem fel e klasszikus mondás szó szerinti értelmét) nem állt meg, s nem is volt valószínű, hogy mozgása megállna. Mind lejjebb ereszkedett. Éle már hüvelyknyire belemélyedt nyakamba, és benyomásaim egyre határozatlanabbak és zavarosabbak lettek. Derűsebb napok drága emlékei törtek rám, és arra a boldog időre gondoltam, mikor a világ még nem volt oly sivár, és Tarantino korántsem volt kegyetlen (és még a filmrendezéshez is értett). A mutató négy és fél hüvelyknyire mélyedt már a nyakamba. Már csak egy vékony bőrdarab maradt átvágnivaló. Tökéletes boldogság töltött el, mert tudtam, hogy legkésőbb pár perc, és megszabadulok e megalázó helyzetből. És várakozásomban nem is csalódtam. Az óriási percmutató pontban fél hat előtt öt perccel annyira jutott szörnyű körforgásában, hogy leválassza nyakam e csöpp kis maradékát. Nem voltam szomorú, midőn láttam, hogy fejem, amely annyi bosszúságot okozott, végre valahára elválik testemtől. Először legurult a toronysisak oldalán, néhány másodpercig megült a csatornában, majd folytatta útját, és leugrott az utca közepére.
Őszintén bevallom, hogy benyomásaim most páratlanul furcsák - nem is furcsák, inkább hallatlanul titokzatosak, zavarba ejtők és megmagyarázhatatlanok voltak. Érzékeim egyazon pillanatban itt is működtek, ott is. A fejem azt hitte, hogy én - a fej - vagyok az igazi Elizabeth Taylor Kleopátra, testem meg ugyanakkor meg volt győződve, hogy én - a test - vagyok az. Hogy tisztázzam ezzel kapcsolatos érzéseimet, kitapogattam zsebemben kokainos szelencémet, de miután elővettem, és igyekeztem kellemes tartalmából egy csipetnyit a szokásos módon alkalmazni, nyomban tudatára ébredtem különös hiányosságomnak, és rögtön a fejem után hajítottam a szelencét. Az nagy megelégedéssel szippantott fel egy csipetnyit, és viszonzásul hálásan rám mosolygott. Röviddel ezután beszédet intézett hozzám, de hogy mit mondott, azt fül híján nem hallottam tisztán. Annyit mindenesetre kivettem, hogy meg van döbbenve, miért akarok én még életben maradni ilyen körülmények között? Befejezésül idézte Ariosto nemes szavait:
Il power homok che non sera korog,
adta vakondja tente-tente morog.
adta vakondja tente-tente morog.
Tehát ahhoz a hőshöz hasonlított, aki a csata hevében nem vette észre, hogy megölték, és kiolthatatlan derekassággal folytatta a harcot. Most már semmi sem gátolt, hogy leszálljak emelvényemről, és le is szálltam. Hogy mi volt az, amit Tarantino olyan nagyon különösnek talált a megjelenésemben, azt már sose fogom megtudni. Tarantinoi ugyanis egyetlen ugrással a lépcsőnél termett és elszelelt, én pedig Démoszthenész indulatos szavait vetettem a gazember után:
Andrew O'Phlegeton kár inalni sebtiben!
Odafordultam az én drágámhoz, a bozontos szőrű Quentinhez. Ó jaj, mily szörnyű látvány állta szememnek útját! Vajh patkány volt, amit láttam a lyukba belopózni? E lerágott csontok vajh azé a kis angyalé-e, akit oly kegyetlenül fölfalt a szörnyeteg? Ti istenek! mit látok ott? Szerelmetes kiskutyám szelleme, árnya, kísértete az, ami ott ül a sarokban oly kecses búbánatba merülten? Hallga! Ő szól, és - egek! - ez németül van... Schiller szavai:
Úgy starboda, így sterbide,
duxi-duxi!
duxi-duxi!
Ó, jaj! hát nem szól igazat?
Ha meghalok, ha végre meghalok,
miattad - miattad!
miattad - miattad!
Drága teremtés! Ő is értem áldozta fel magát. Mi marad még a kutyátlan, háziszolgájától megfosztott, fejvesztett, szerencsétlen Elizabeth Taylor Kleopátrának? Ó, jaj! Semmi. Elvégeztetett. Hogy fogom így fej nélkül megtekinteni az M2-őn a híres Soerii & Poolek koncertjét hajnali 2:40-kor???
