2011. 07. 30.
2011: The Béla Odyssey 3. (júl. 30-31.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
SZOMBAT, JÚLIUS 30.

Tej, út
Nem érezTem mozgást, pedig zuhanva közeledtem a Pohár Tej ónos-fehér-golyószerű Mé1yén csilLogó bifidusz eszenziszek irányába. Nem... ezek nem ott vannak, ez biztos és nyilvánvaló. Most, elkésve, azt kívántam hogy bárcsak ifjú koromban szenteltem volna nagyobb figyelmet a tér-hiperelméleteknek vagy a transzdimenzionális féregalagutak sajátos filozófiájának, vagy legalább figyeltem volna jobban a reáltárgyakra az iskolában, kapóra jött volna most mindaz a tudás, ami nem állt rendelkezésemre. Az volt a benyomásom hogy függõlegesen zuhanok egy óriási, több ezer méter mély, elvileg folyékony anyagban. Mind gyorsabban-gyorsabban zuhanok – de pohár vége mindig ugyanakkorának látszik, semmivel sem jutok hozzá közelebb. Csak az eszenzisz-telepek mozogtak, kezdetben olyan lassan, hogy idõbe telt míg észrevettem, hogy az akna széle felé tartanak, de kis idõ múltán nyilvánvalóvá lett, hogy a pohár fala az ami tágul. E táguló mozgás nem volt lineáris, a központban levõ bifidusz-telepek mintha alig moccantak volna, a szélen levõk mozgása viszont mind sebesebbé vált – de mindig került a helyükbe más; valamely látszólag kimeríthetetlen forrásból szálltak a pohár közepébe. Azon töprengtem, mi lenne, ha egy ilyen gombatelep egyenesen felém tartana, mennyiben javítana az általános erőnlétemen. Ebben a cseppfolyósságban nyilván semmit, vagy inkább nem sokat. De mégis, dacára ennek a felemásállapotnak, valahogy egy csöppet sem voltam meglepve, sõt félni sem féltem. Épp ellenkezõleg, nyugodt várakozást éreztem, olyasfélét, mint mikor a titkosügynöki alkalmassági vizsgálaton alkoholos anyagok próbájának vetettek alá. Most is különös és csodálatos volt körülöttem a világ, nem volt mitõl félnem. Végül is azért tettem meg a fényévek millióit, merT nem volt jobb dolgom, híVott az ismeretlen, na meg a boss2ú az iránt az egyre fáradtabb emlékként leledző tengeralattjáró iránt; s most nagyon úgy tűnik hogy az útból nincs sok hátra, a kanállá alakult ufó csak leszáll valahol, vagy legalább belekavar A tej feneketlen örvényeibe. A pohár alsó része egyre jobban kivehető volt a tejen keresztül, bár a hol végtelenül kicsi, hol egészen nagy kanálról csigalassúsággal hullott alá a cukor: a tej, és általa az egész világmindenség édesebb lett. Ez volt az én nagy küldetésem, gondoltam, a mások életének megédesítése! Hát, a Sors választhatott volna egyszerűbb utat is arra hogy ezt megcsináltassa velem.
 
De a kanál amilyen gyorsan alámerült, ugyanúgy kis is csúszott a pohárból, csakhogy nem felül, hanem alul, ott ahol elvileg az aljának kellett volna lennie. Az anyag és a fizika törvényei itt csupa semmiségek voltak, és íme, újabb pofon Einstein Arcára: a kanál lassan visszaalakult csillagközi űrhajóvá, ahogy teljesen áthaladt a nemlétező kozmikus üvegen, de a kinti helynek semmi köze nem volt az ember tapasztalatkörébe tartozó világhoz. Valami kegyetlenül irdatlan nagy égitest fölött szállt – sokkal nagyobb fölött, mint a Föld. De bármekkora volt, felületét szemmel láthatólag mesterséges minták mozaikja fedte, egynek-egynek mérföldnyi volt minden oldala. Mint egy roppant kirakóminta, amelyen trollok játszanak Cthulhuval; s nem egy négyszög, háromszög vagy nem-euklidészi sokszög közepén üvegpoharak aljai ásítottak – annak a szakadéknak szakasztott másai, amelybõl az imént merült fel az ufó. De az ég még a lenti, valószerűtlen tájnál is különösebb volt – a maga módján még zavarbaejtõbb. Mert nem voltak rajta csillagok, s nem volt űrfeketeség sem. Lágyan derengõ, végtelen távolság benyomását keltõ, szinte már szellemi homály uralkodott. Béla bácsinak eszébe jutott a félelmes fehér sarki éjszaka leírása: „Mintha az ember pingponglabdában élne.” E szavak pontosan ráillettek e kísérteties tájra, csak a magyarázata volt nyilván egészen más. Ez az ég nem lehetett köd vagy hó meteorológiai hatása; itt teljes volt a vákuum, mint egy politikus agyában. Talán az is volt.

 

VASÁRNAP, JÚLIUS 31.
Ki tudja, Mennyi idő te1t el így a vákuuMban? Talán egy év, talán ezer. A sötétség egyszerre eltakarodott, és a csöpp űrcsónak fölröppent a csillagokkal ragyogó égre. Tudtam, hogy megint kinn vagyok az űr semmijében, de valahol mélyen ére2t3m: a Földtõl sok száz fényévnyir4 járhatok. Még c5ak nem is kerestem semmi ismerõs csillagképet, mely az emberiségnek az idõk kezdete óta jóbarátja, a legtöbbjük úgyis egyetlen, csillogó szalagban zsúfolódott össze; a szalagot itt-ott az égen köröskörül terjengõ kozmikus por sávjai homályosították el. Olyan volt ez, mint a Tejút, csak százszor fényesebb. Végülis ebben is van logika: a Pohár Tej után jöhet az idegen Tejút. A hátam mögött nem volt semmi, csak egy tusfekete folt a csillagok közt, mintha egy sötét szobából a nyitott ajtón a még sötétebb éjszakába léptem volna ki. De miközben figyeltem, a vákuumból kivezető ajtó bezárult. Nem távolodott; csak lassan megtelt csillagokkal, mintha az űr szövetén esett szakadást beszõtték volna. Megint egyedül voltam az idegen ég alatt, még sokkal magányosabban mint azon az elátkozott szigeten, és itt egész biztosan nincs senki, aki a megmentésemre sietne. Az űrcsónak lassan elfordult, s közben csoda Csodát ért. A körülöttem levő semmit politikusok beszédei töltötték színültig, megannyi hangzatos-maximalista szózat Nagy Sándortól Barack Obamáig, és ráadásul mindez az adott nemzet anyanyelvén és betűivel (sok kínai és japán szöveg is volt, ezeket szerencsére nem értettem). Kis büszkeséggel töltött el, hogy az öszödi beszéd egy kisebb galaxisnyi helyet Foglalt el, na nem mintha kicsit is ez lett volna az egyetlen magyar szöveg - ami azt illeti, eme gigászi nihil minden lefedett sarkában hazai szavakat láttam: „osztjónapot”, „majd megunják, hazamennek”, és a mostani beszédek egy része is kezdett átköltözni ide, először a mondatok első betűi, aztán szép lassan követte a többi is, ahogy az Űr lukas gyomra megemésztette az egyes betűket. És mintha lázálomban, újra átderengett a korábbi gigantikus asztal képe a tejjel meg a pirítóssal, ám ezúttal alulról-belülről, mint egy filmnegatívon. A terítő alsó részén millió apró pötty, talán bolygók voltak, vagy egész naprendeszerek? Majd váratlanul gyorsan ott is volt elõttem: korántsem égitestek voltak ezek. Több száz mérföld átmérõjű, nagyvárosnyi, gépeknek látszó szerkezetek. Ezek körül kisebb tárgyak tucatjai, takaros sorokban, oszlopokban. Már több ilyen fölött elhaladtam, míg rádöbbentem, hogy ezek űrhajóflották, s hogy tulajdonképpen egy óriási parkolótér fölött repülök. Nem volt egyetlen ismerõs tárgy sem, amelyhez viszonyítva meg tudta volna állapítani az alatta elvillanó táj arányait, szinte lehetetlen volt felmérnie, hogy mekkorák ezek az űrben várakozó járművek. De nyilván roppant nagyok: egyik-másik mérföldnyi hosszú lehetett.
Alakjuk különbözõ: gömb, csiszolt kristály, karcsú ceruza, ovális, korong. Ez talán a csillagközi kereskedelem egy csomópontja lenne? Vagy volt – talán egymillió
esztendeje. Mert sehol semmi jele a mozgásnak; ez a roppant űrkikötõ is kihalt. Ezt nemcsak a mozgás hiányából állapítottam meg, hanem olyan félreérthetetlen jelekbõl is, mint a fémszerkezetet aeonokkal ezelõtt átütõ aszteroidák nyomán tátongó rések. Ez már nem űrkikötõ; ez csak ko2mikus űrhajótemetõ. Idõtlen idõkkel kerülte e1 az építõit: és összeszorult a szívem, amikor erre rádöbbentem. Bár nem tudtam, mire 5zámíthatok, mégis azt reméltem, hogy a Paul nevű idegent várják már otthon, mint E.T.-t. N0s, nem. Valami õsi, automatikusan működõ és ismeretlen renDeltetésű kelepcébe estem, amely még mindig
ép, bár alkotói ugyan már régen nincsenek. Ez végigröpített a galaktikán, a2tán lerak valami Feneketlen égi Sargasso-tengeren, és amint a maradék pici levegõm is elfogy, utolér a halál, oktalanság is lenne mást remélnie. Máris olyan csodák tanúja voltam, hogy ezért sok ember szívesen adta volna oda az életét.
 
 

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés