2011. 10. 01.
Britney Spears: A turnénapló (okt. 1-2.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A péntek este számomra a szokásos tévé, de messze nem alkoholmentes rutinnal telt. Feltankoltam magam kedvenc kocsmámban, majd indultam volna egy másikba, amikor szembejött velem egy Britney Spears-plakát, sőt nem is egy, hanem egy rakás. Gondoltam azt amit ilyenkor mindig, mármint hogy az egyszerű emberek képviseletében leülök beszélgetni egy hírességgel, elmélyedek a…lelkében, hogy rövidre fogjam: azon voltam, hogy újabb exkluzív interjút csaljak ki egy világSTÁRtól a PRAE olvasói számára, és közel is voltam hozzá, nagyon közel. Bejutottam a sajtósbejáróhoz, ahol egyenként engedték be a VIP-sokat, sőt, maga Britney is kijött elénk smúzolni és hagyta hogy fotózzuk, integetett és pacsizott a rajongókkal. És ekkor valami olyasmi történt, amire nem számítottam: Spears kisasszony megfogta a kezemet! Egy örökkévalóságig tartó pillanatig éreztem hogy engem akar –ki mást?!- majd ment volna a többi rajongóval kezet fogni, engem azonban megérintett a Szerelem szele, nem akartam elengedni a karját. Brit először nevetgélt, majd egyre határozottabban próbált megszabadulni tőlem. Nem hagytam ennyiben. A beengedőembereknek elővettem a sajtóbelépőmet, előbb csak egyet, majd az összes többit is, mivel egyik se volt nekik jó, se a Quart-os, se a Lángolós, se a Zindexes, azt mondták hogy az összes említett weboldal tudósítói elfoglalták már a helyüket. Nem jutottam be, a koncert elkezdődött, és én kívülről hallgattam egy darabig, majd elindultam a legközelebbi kocsmába, ott bealudtam a bortól, csak másnap délután tértem magamhoz valami ember-zsivajra. Nem hiszitek el: maga Britney és a teljes zenekar meg a világosítók ültek két asztallal arrébb, és ebédeltek. Egyből felugrottam, odasiettem és átöleltem. Felismert tegnapról, kényszeredett mosoly ült ki az arcára. Na majd most, gondoltam, és akkor bevillantottam a PRAE-logós laminált backstage pass-t. Britney arca eltorzult, egy halálos sebet kapott oroszlán sikolya szakadt fel dús keblekkel megáldott mellkasából:
-Holy fucking shit! Kick out this fuckhead, he’s the one who interviewed Madonna, Gaga and all those others! He’s the one with the long drink bills and even longer questions!
A gorillák megfogtak és kipenderítettek az ajtón. Nem maradt semmi a STÁRból, gondoltam – aztán észrevettem egy kis zöld könyvet ami véletlenül a másik kezemben maradt, mikor ölelkezés közben Spears kisasszony retiküljében kotorásztam némi aprópénz után (sörre, mi másra). Először azt hittem a telefonkönyve, de miután beleolvastam a füzetkébe, megnyugodtam: a cikk nem fog elmaradni, mert exkluzív interjú helyett exkluzív turnénaplót közlünk (meg-megszakítva persze a kötelező tévéajánlóval).

SZOMBAT, OKTÓBER 1.:
A TURNÉNAPLÓ (első rész)

2011 09 23: Los Angeles, a kisiklott álmok városa. Palm Beachen sétálni elég nyomasztó és elidegenedett érzés, főleg ha valaki akkora nagy megvilágosult bódhiszattva, mint amilyen én vagyok. Hogy ne mondjak mást, láttam például egy dagadt nőt az utcán ELKÚRTAD feliratú pólóban és trapézgatyában. Valami gusztustalan palival volt, és mindketten a mágikus-misztikus BERTALAN „söröző” feliratot keresték. A kiégett strandlakókat bámulni mindig is felrázó élmény volt. A prosztó fehér állampolgárok látványa és a tenger sós illata együtt simán képes kicsinálni a nálam gyengébb halandókat – én viszont már értem, hogy miért piálnak. Elég csak a naplementében felbukkanó kéményekre pillantani, és rájössz, hogy soha nem szabadulsz ebből a városból - persze amit az imént itt írtam, az mind kőkemény túlzás, de jólesik ilyesmit írni egy újabb magányos nap végén, a turné kezdete előtt, akármennyien cserélnének is velem, hogy L.A.-ben lehessenek. Holnap indulunk Európába. Tegnap megpróbáltam edzeni, de elég rendesen meggátolta hogy a múltkor a spontán koncertvégi berendezés-szétverés ruhapróbája közben tisztességesen fejbe vágtam magam egy Yamaha szintivel. Nehéz MÁSNAPOSSÁG fejfájás mellett gyúrni. Minden tőlem telhetőt megtettem, de így sem sikerült a legjobb formámat hoznom. Bárcsak több súlyzóm lenne, és bárcsak vas helyett műanyagból lett volna az a kurva szintetizátor. Ilyenkor valahogy nem sajnálom a japókat. Tízkilós billentyűzeteket építenek, a reaktorukat meg nem védik! Mindegy. Ezúttal a saját hangosításunkkal turnézunk. Állati sokat kell trógerolnunk nap mint nap, együtt pakolok a roadokkal, hogy visszanyerjem az erőmet. Bemelegítésként a Capitol Records Building lépcsőházain hordtuk fel és alá a monitorhangfalakat. Zene, éneklés, tánc és még a pakolás is, ez bizony kurvasok meló lesz. Előre sajnálom magamam de azért jó lesz végre újra turnézni. Az élet visszatért a normális kerékvágásba, bár félek a repüléstől, még a magánrepülőmön is.

Cinemax, 20:00: A fa - Charlotte Gainsbourg-ot kísérti a flóra és a fauna, bár ez alatt a fa alatt szerencsére nem kúrja meg Willem Dafoe, hanem „csak” belerohan a férje és meghal. Ami innentől következik, az maga a szájberrágás: a család életében eddig is központi helyet elfoglaló növény a férj emlékének jelképévé válik, rátelepszik a házra s annak lakóira. A kötelező tanulság: legalább a halottakat engedjük el, ha már megfogadjuk Koncz Zsuzsa tanácsát, és nem akarjuk kivágni a fákat.

2011 09 24, Európa: Egy kávézóban ücsörgünk. Egész éjjel utaztunk, de sikerült aludnom egy jót, úgyhogy egészen rendben vagyok. Hallom, ahogy néhány férfi szóba elegyedik a pénztárossal, és megpróbálja felszedni. Olyan, mintha csecsemőknek gügyögne, gusztustalan. Az emberek rohadékok. Valamikor én is játszottam ezeket a játékokat, illetve inkább velem játszották, ki is borultam, de amióta gyerek van a háznál, nem üthetem ki magam semmivel, ugyanakkor viszont fel kell tartanom a látszatot a sajtó számára, miközben belső energiáimat koncentrálom. Egyre hidegebb van, ahogy haladunk kelet felé (és ahogy köszön be az ősz is velünk együtt mindenhova). Két járművel utazunk ezen a turnén, egy luxusbusszal és egy kamionnal. Én a kamionon élek puritán körülmények közt, távol a busz kényelmétől és a világi hívságok csábításától. Szeretek itt élni. Elég furcsa hátul utazni, elszakítva a valóságtól. Óráim nagy részét teljes sötétségben élem, egyetlen, a hangfalakra terített pokrócom fekszem, edzek és imádkozok. A kamion hangos, és összevissza dobál. Ez erősít, meg a tudat, hogy fogalmad sincs arról, mi történik odakint, maximum ha az eső veri a tetőt vagy a vámosok az utánfutó oldalát. Sok mindenre gondolok ilyenkor, de főleg a show-t érő negatív kritikákra, amiket nem bírom ki hogy ne olvassak el lefekvés előtt, lámpafénynél. Most olvastam például a Pitchfork cikkét a turnépróbáról. Úgy tűnik, hogy viszonylag bírnak, de már megint Madonnára emlékeztettem valakit, kurvára kezd elegem lenni belőle. Gyerekek, nem lehetne végre egy másik hasonlattal előállni? Hasonlítsak mondjuk inkább Cyndi Lauperre, vagy még inkább…Britney Spears-re.

Viasat3, 23:00: Hellraiser: Halálos – Kari Wuhrernek nem sikerült komolyabba kitörnie a Ford Fairlane óta, pályán maradt, de úgy tűnik, mindörökre a B-kategóriában. A filmről: általában figyelmeztető jel minden folytatásnál, hogyha Kelet-Európába teszik át a történet helyszínét, minél keletebbre, annál jobban kell óvakodni. Pinhead és gonosz barátai ebben a részben Romániában fejtik ki áldásos tevékenységüket, és ezzel mindent elmondtam a várható színvonalról: olyan, mint a címe, de nem jó értelemben.
2011 09 25: Krakkó nagyon kemény volt. Egy helyi electroclash punkbanda nyitott nekünk, súlyosan nyomták. Politikai témákban utaztak. Még a WC-be is követtek, autogramot, közös képeket akartak. Vagy valami mást?... Mindegy, tőlem csak autogramot kaptak. Lassan ideje a színpadra állnom. Találtam egy üres szobát, ahol egyedül lehetek a koncert előtt. A szokásos rituálét követve levágtam a hajam, majd felvettem a parókámat a rajongók miatt. Volt a szobában egy nagyobb üvegszilánk, összekaszaboltam vele a hasamat, mindenhova jutott a vérből. Jólesett tiszta fájdalmat éreznem, ilyenkor sikerül mindent kívülről szemlélnem. A hely tulaja rám nyitott, aztán villámgyorsan elhúzott. Biztosan meg volt győződve arról, hogy már megint begolyóztam. Mintha érdekelne a véleménye! Beálltam a zuhany alá, és ütközésig nyitottam a csapokat. A víztől égtek a sebeim. Szeretem ezt az érzést. Johnny Cash is megírta abban a NIN is által feldolgozott számában, hogy csak a fájdalom a valóságos, és milyen igaza volt! A fájdalom tisztább, szárazabb, boldogabb érzés, nem piszkálnak bele személyes, mentális vagy egyéb baromságok. Bár minden ilyen tiszta, őszinte és egyszerűen érthető lenne, mert nem minden az, például mostanában komoly torokproblémáim vannak. Rohadtul frusztrál , és nem tudom, hogy mi okozza. Állati szar kedvem van emiatt. Semmit sem utálok jobban, mint ha gondok vannak a torkommal, mert ez azt jelenti hogy amikor két elplaybackelt szám között be kell nyögnöm az aktuális város nevét, a helyieknek feltűnhet hogy mennyire nem hasonlít egymásra a beszéd,- és az énekhangom. Nem lesz ennek jó vége, ha nem sikerül összeszednem magamat. Két éve nem voltam ilyen rekedt.

Duna 2. Autonómia, 23:05: Contemporary Piano – Két fenomenális jazz-zenész, Szakcsi Lakatos Béla és Vukán György koncertje. Hogy ezeket miért nem tudják rendes csatornán, rendes időben adni! Aki fogja, annak kötelező.

2011 09 26. Prága: Eddig nagyjából így zajlottak a dolgok: megérkezünk a helyre, valami KISZ-központba. A hangcuccot behordjuk, aztán elindulok kávéért. Néhány sarkot tehetek meg a Jaruzelski utcában, amikor meglátok egy szépségszalont. Bent asszonyok ülnek székekben, a fejükön hatalmas, fekete tölcsérek. Úgy néznek ki, mint valami külvárosi automaták. Kibaszott biorobotok, húsorganizmusok! Úgy érzem, hogy lángolok, folyamatosan égek. Azt mondod őrült vagyok?! Ha én őrült, akkor te unalmas. Egyetlen beijesztés, és ezek itt azonnal futnak haza anyucihoz. Korai ÖRÖM halál. Újra és újra meg akarok halni. Ha én gyáva vagyok, akkor legalább senki hőse vagy bolondja nem vagyok. A fejemben lévő szekrényben őrült kupleráj van. Ki akarom tárni az ajtaját, hadd ömöljön ki onnan a sok szemét, hadd lássa mindenki. Úgy olyan lenne, mintha bugyi és melltartó nélkül élném le az életem. Végül is így születtünk, nem? A beállásnak vége (szigorúan nem kémiai értelemben véve). A helyi fiatalok Cola Light-ot isznak. Mi ez a light-faszság? Engedélyhez kéne kötni a lájtos italok árulását, és csak azok kaphatnának ilyen szart, akik igazolni tudnák, hogy elmúltak harmincévesek. Ezeknek a kölyköknek vodkanarancsozniuk kéne. Mindjárt kezdődik a konci, imádkoznom és edzenem kell, hogy a legjobbat adhassam a közönségnek.
M2, 23:00: Fehér feketében – Wayansék „jóvoltából” kaptunk már nyomozás miatt fehérré váló feketéket, most viszont egy fehér srác kénytelen feketévé változtatni magát, hogy megkapja a támogatást a jogi egyemhez. Vígjátéknak készült, de csak egy kicsit gondolkodunk el rajta és rögtön a visszájára fordul.

2011 09 27: A tegnapi buli rendben volt. Az egyik fotós beszólogatott, így aztán elvertem. Több esélyt is adtam neki hogy lekopjon, de nem értett a szóból, így aztán megkapta, ami járt neki, osztjónapot. Utána a színpad előtt kavargó moshpitből egy kölyök leköpött, így elvettem a pólóját, és azzal töröltem le magam. Koncert után egy rakás ember odajött, és szembedicsért. Nem tudok ezzel mit kezdeni, nem nekem találták ki ezt a szupersztárosdit! Annyit mondok, hogy köszönöm, és megpróbálok mosolyogni, de az egész elég hülyén sül el. Amikor az emberek azt mondják, hogy jól énekelek, arra gondolok, hogy biztosan agykárosodásuk van, végülis a hangom rengeteg korrekción esik át lemezfelvétel közben, már magam se tudom melyik számomat kinek írták és melyiket ki énekli helyettem a stúdióban. Hosszú út áll előttünk, azt sem tudom, hogy hol játszunk legközelebb, ja igen, Magyarországon. Én egy pusztító karaoke-terminátor vagyok, készen bármire ami csak vár rám. Nem számítok másra, mint csalódásra és elutasításra. Egyedül vagyok. Magányos út az enyém.




VASÁRNAP, OKTÓBER 2.
A TURNÉNAPLÓ (második rész)

Becoming more like Courtney Love
2011 09 29: 28-án megérkeztünk Budapestre, be is pakoltunk, csak lötyögünk a városban. Kívülállóként sodródom. Az írásaim is egyre gyatrábbak az ilyen környezetben. Egy csomó tenni-, írni- és mondanivaló van a fejemben, de legtöbbször nem érik meg az írásos formát. A krakkói buli után egy csomóan hátrajöttek a színpad mögé, hogy dedikáljak nekik. Számukra nincs mondanivalóm. Semmi bajom velük, de akkor sem tudom, hogy mit mondhatnék nekik, olyan távolinak tűnnek. Minket ismerni annyit jelent, hogy velünk utazol a buszban, de főleg velem a kamion sötétjében, és végigcsinálod az egészet, különben KÖCSÖG kívülálló vagy. Szeretnék egy kis időt a sivatagban tölteni. Nagyon közel került hozzám az a hely, a sivatag sokat tud a magánylétről. Igen, a magánylétről, ez az én szavam. Annyit tesz, mint élni, és magaddal létezni. A magánylét néha fájdalmas, mert valódi. Fáj, megsebez és megerősít. Sok időt töltök magánylétben. A legtöbb ember üres rítusokkal és válogatott baromságokkal fogalja el magát - ők félnek a magányléttől. Én nem. Én otthon érzem magam vele, benne. Olyasmivel foglalkoznak, hogy milyenre kéne vágatniuk a hajukat. Én levágtam a hajam, és minden turnén újra meg újra levágom, és megvagdosom magam, ez az én rituálém! Hajvágás, dauer, körömfestés… Az idő elleni vétek, amikor ilyen ökörségekre pazaroljuk. De nem könyörgök azért, hogy megértsenek, pedig én is a Földön élek, bár néha úgy érzem hogy rossz címre jöttem.

M1, 1:10: Koncertek az A38 hajón: Nouvelle Vague – A zenekar, aminek egy saját száma sincs, viszont jól megél másokéból. Anno újításnak, posztmodernnek és nagyon humorosnak hatott hogy latinos köntösbe öltöztettek olyan zenekarok dalait (pld. Dead Kennedys), ami elvileg összeegyeztethetetlen lenne minden ilyen déltengeri vidámkodással. Mára már a csapból is ez folyik, ami valamikor vicces volt, az már önparódiának se megy el, született egy csomó hasonló(an erőltetett) próbálkozás (és ami még ennél is rosszabb: konkrétan a Budapest Bárról is a NV tehet). Félig-meddig jó hír, hogy változnak a trendcsapások: ahogy a CSS, úgy a Nouvelle Vague ideje is lejárt, ez azt jelenti, hogy sokat fognak majd nálunk haknizni, ergo aki lemaradt A38-as koncertről és annak hajnalban adott felvételéről, az se maradt ki semmiből.

2011 09 30: Ma van egy hete, hogy elkezdtem ezt a turnénaplót írni, és jó is hogy elkezdtem, mert különben nem sokra emlékszem: a testem rendben van, de az elmém néha meg-megfarol. Ez elég sűrűn előfordul turnék alatt. Utamnak sosincs vége. Magányos, mert magam járom. Egy zenekarral lépek fel, amiben zenészek vannak, de én nem vagyok az. Vannak táncosok is, akik elterelik rólam a figyelmet, de én nem tudok táncolni, ráadásul egyetlen hangszeren sem játszom, és nem is akarok. Nem értem, hogy mit esznek rajtam. Komolyan nem. Én biztosan nem bírnám magamat még fali poszterként sem elviselni. Magyarország! Voltunk már itt. Jó lesz újra a PeCsában játszani, kíváncsi vagyok, hogy fog menni a dolog. Nagyon várom az esti koncertet. Kicsit feszült a társaság, eltekintve tőlem, én jól vagyok, még a torkom is helyrejött, miután akupunktúrát alkalmaztam magamon a kamionos hálóhelyemen. Olyan érzésem volt hátul, mintha egy kriptában feküdnék, bebugyolálva, arra várva, hogy valaki megidézzen és kipörgessen a fáslikból, ki a színpadra. Magányos vagyok. Sem az időjárástól, sem a teherautón utazás gondolatától nem dobódtam fel különösképpen. Nincs kedvem írni, koncertek előtt sosincs. A földön ülve olvasom a Ráktérítőt Millertől. Arról ír, hogy minden hiábavalóság, és hogy a történelem ismétli önmagát. Millert olvasom a legszívesebben, persze csak a saját bejegyzéseim után! Az ujjaim lefagynak, közben megy a beállás. Az a két-három ember, aki idáig figyelt minket, befogott füllel távozik.
M1, 23:30: Kutyaszorítóban – Tarantino, mielőtt Tarantino lett volna, még nagyjából egyensúlyban a tartalom (kamara-krimi) és a forma (filozofálgató dumák), és a formabontó ötletek (flashbackben megismert sztori, etc.). Csak annak aki még nem ismeri.

2011 09 30, a koncert előtt: A hely kezd megtelni, egy asztalnál ücsörgök. Sokan bámulnak, mutogatnak, amitől furán érzem magam. Nincsenek öltözők, különben biztosan ott ülnék. Egyre kevesebb a mondanivalóm az emberek számára. Egyszerűen képtelen vagyok ugyanazokra a kérdésekre válaszolni unos-untalan. Persze ez nem az ő hibájuk.
Még később: Most adtam kb. 25-35 autogramot. Az emberek egyszer csak elkezdtek sorban állni és aláírandókat tologatni az orrom alá. Komplett hülyének érzem magam az ilyesmitől. Feltűnt egy különösen erőszakos pasas, csak fogta a kezemet és épphogy nem csorgott a nyála, miközben a stage pass-eit lóbálta. És én még azt hittem hogy értem csak szép emberek rajonganak! Valószínűleg a Marson születtem. A való világ embereihez semmi közöm. Azt hiszem, ilyesmiről írtam már korábban is. Talán tegnap? Vagy már ma?... Egy egészen másik idősíkban és univerzumban élek, mint az emberek nagy része. Csak azokkal találkozom, akik lejönnek a koncertjeimre. Semmilyen kapcsolatom sincs a "normális" világgal, el is felejtem, hogy léteznek másfajta emberek, míg azon nem kapom magam, hogy ott álluk közöttük, és már ki is borítottak. Egy másik nyelvet beszélünk. Olyasmiket mondunk, amitől gyűlölnek minket. De bennünket ez nem nagyon érdekel. Mi utáljuk a nyomorult világukat, ők pedig gyűlölik a miénket. Sőt, én a közönségemet is gyűlölöm, én így mutatom ki a szeretetemet, mert egy két lábon járó baszdmeg vagyok. Szeretnék fogni egy baseballütőt, és agyonverni néhányotokat. De jó érzés lenne. Te leköpsz, én meglékelem a fejedet. Megveszitek a lemezeimet, feljuttattok a slágerlista csúcsára, én pedig leveszlek titeket kilóra a playback-koncertjeimmel. Basszátok meg! Igazából találomra kéne ütnöm titeket. Baszódjon meg mindenki. Korábban szerettem a közönséget, de ma már látom, hogy mi a helyzet. Basszák meg ott, ahol vannak. Koncert előtt sétáltam egy kicsit az itteni getóban, a nyolcadik kerületben. Sok hülye a nyomorult kis "helóbritney" meg "sunáznám" típusú megjegyzéseivel. Szokásos válaszaim a "bazmeg", illetve az "aggyá pénzt" skálán mozogtak. Ettől hamar befogták a pofájukat. Rohadjanak meg az ilyenek, de legalább hangulatba hoztak a buli idejére. Valami Tankcsapda az előzenekarunk, nagyon brutális agit-punk zenét toltak. Ma nem vagdaltam össze magam. Vár a színpad.


TV2, 20:05: Transformers: A bukottak bosszúja – Igen, sajnos folytatták, én is így tudtam meg. Maradj a rajzfilmverziónál, a többit elmondtam a Szupercsapat kapcsán.
HBO, 20:00: A szupercsapat – Nem győzöm eleget mondani: óvakodj a TÖRPÉTŐL feldolgozásoktól és a folytatásoktól. Nem kivétel ez sem: nagyjából semmi nem jön össze benne úgy, mint az eredeti sorozatban. Az is egy örök kérdés, hogy az original cast-ból Mr. T-t miért nem válogatták bele. Marad az az utóíz, mint ami a Starsky és Hutch és a Hazárd megye lordjainak mozis, a modern korhoz igazított feldolgozásai után, vagyis a megrágott-felöklendezett-újra megemésztett ételek utáni savanykás szájszag.

2011 09 30, a koncert után: Most, órákkal a koncert után csak az érzésre emlékszem, egyáltalán nem tudom a magyar közönséget magam elé idézni, csak magát a bulit. Egész jól ment. Odapörköltem, és egész este a saját izzadságomon csúszkáltam. A tinik az első sorban meg akartak csókolni, egy idősebb, pedofil külsejű fickó a színpad előtt folyton a lábamat rángatta. Egy idő után én is megrángattam őt . El is ment a kedve mindentől. Azt hittem, hogy elbőgi magát, én viszont tökre belelkesültem, és úgy döntöttem, játszok egy kicsit a közönséggel. Körbeadtam egy bögrét, és megígértem, hogyha megtöltik pénzzel, valami gusztustalan hülyeséget fogok bemutatni. Így is lett. Kértem egy nagy korsót, majd belecsavartam a zoknimat és a parókámat. Színültig megtelt izzadsággal, én meg egy pohárköszöntő után megittam a tömeg egészségére. A pénzből, ami összejött, utána meghívtam magam vacsorára (vagy ez már reggeli?) egy közeli, éjjel-nappal nyitvatartó mekibe. A pénztárnál dolgozó hölgy megkérdezte, hogy az vagyok-e, akinek látszom, nekem viszont aznapra a tököm tele volt az autogramvadászokkal, így azt feleltem, hogy nem, valójában egy Britney-hasonmás avantgárd terrorista vagyok, aki jelenleg Magyarországon számolja fel lángszóróval az igénytelenséget. Mondtam neki, hogy a következő állomásunk Miskolc lesz, és hogy ott különösen sok áldozattra számítunk. A nő megdermedt egy pillanatra, aztán megkérdezte a turnémenedzseremet, hogy komolyan gondolom-e, amit mondok.
Cinemax, 21:35: Drágaságom – Angol dráma egy zavaros családi hátterű fiúról és lányról. Örök közhely hogy nem létezik férfi és nő között barátság, ezt az filmbeli fiú akkor tapasztalja meg, amikor a gyámügy döntése elől barlanglakóvá átvedlő csajról megtudja, hogy gyereket vár, vagyis annak ellenére hogy vele lelkizett, mással dugatta magát. Vannak ilyenek, távol kell magunkat tartani tőle.

2011 10 01 reggel, Budapest: A szomszéd asztalnál alszik a tegnapi fickó, remélem nem kel fel és kezdeményez beszélgetést. Egyszerűen nincs mit mondanom a rajongóknak, akik egy bulin vagy utána odajönnek hozzám dumálni. A legtöbb általában megsértődik, amikor nem állok szóba velük. Nem szeretem a felszínes beszélgetéseket. Társaságban csúnyának érzem magamat, mint egy leprás. Csak a sötétben nem vagyok semmilyen: semmi vagyok. Ezt szeretem. Szeretem a sötétet, ha tehetem, lekapcsolt fényeknél üldögélek. A kamionban sötét van, totális feketeség fény nélkül, én nélkül. A szamuráj útja, az EGÓ feloldódása és megsemmisülése! Ma van október első napja. Szeretem ezt a hónapot, mindig jó dolgok történnek velem októberben. Sárgulnak a levelek, és minden príma. Tegnap este egy kicsit besokalltam, utálok cetliket aláírogatni. Állati gagyi érzés. Azokat a bulikat szeretem, ahol elvonulhatok egy sötét sarokba, és senki még csak felém sem néz. Ha nincs kedved beszélgetni, márpedig nekem nagyon ritkán van, elég kemény, amikor valaki leül melléd, és dumálni akar. Nem igazán tudom, hogy mit tegyek. Ha valami olyasmit mondok, hogy "éppen olvasok", vagy "szeretnék egyedül lenni", az elég paraszt módon hangzik. Az illető ilyenkor nyilván kellemetlenül érzi magát meg hülyének, és azt gondolja, hogy köcsög vagyok, pedig a helyzet az, hogy egész nap utazom, egész nap másokat kell hallgatnom, be kell rámolnom a motyót, nyűgös vagyok a kialvatlanságtól stb. De le van szarva! Ez nem kifogás. Úgy tűnik, tényleg köcsög vagyok. Sebaj. Basszus, a fickó felkelt és közelít, abba kell hagynom a jegyzetelést…

A napló itt megszakad.






Kulcsszavak: Britney Spears

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés