2009 vége körül egy önbizalomhiánnyal küszködő, tizenkettő-egy-tucat gitáros-énekescsaj, Lizzy Grant be szeretett volna futni, és mivel addigi karrierje (valamint a közepesnél gyengébb dalai, hangja és kinézete) nem tették ezt lehetővé, kitalált magának egy imázst és meggyőzte a családját is hogy jó lesz ez, nagyon jó. A minimum egy évig húzódó testi átalakításba horribilis pénzeket ölt dúsgazdag apucija: itt-ott kikerekítették, hegyesítették az orrát (Michael Jackson-szindróma, de neki legalább volt tehetsége), feltöltötték a száját is (az első árulkodó jel a megrögzött cinikusok számára). Kellett a névváltoztatás is, a lehetséges célközönség közös nevezőjére hozva Lana Turner és a jól hangzó "Rey" (Marina Del Rey, etc.) különféle variációiból végül Lana Del Rey lett, megidézve Hollywood és Amerika hazug és elhazudott "aranykorát": vissza a múltba, a Super 8-as home movie-k és az internetmentes nyári éjszakák világába…hogy aztán mindenki lájkolhassa, megoszthassa, és orrvérzésig küldhesse körbe a barátainak. Ez itt a kulcsszó, a hazugság, ami később még visszatérő elem lesz, nem csak nála.
Vannak előzményei a magát újradefiniáló női énekesnek, Tori Amos és Alanis Morrissette is ugyanolyan ciki / cuki projektekkel és zenekarokkal kezdték, csak nekik sikerült valami pluszt is felvillantaniuk (Eddie Readernek nem, ezért van az hogy rá már csak a hozzám hasonló nonstop epeömlésben SZENVEDŐ tobzódó kritikusok emlékeznek). Szóval Tori és Alanis is kitalálta magát, az egyik egy küszködő indie-banda (Y Kant Tori Read), a másik egy nem túl meggyőző gyereksztár-karrier után és az új Celine Dionná válás előtt, de mindketten idejében, és legelőször a zenével, illetve az ahhoz való hozzáállással kezdték. Tori felvette a megközelíthetetlen de ugyanakkor érzéki vöröshajú nő szerepét, pajzánul meglovagolta a zongoraszéket és nekifutásból kitermelt jópár minőségi lemezt, hogy azután épp a saját fanatikus rajongótábora zárja el előle a még tovább lépés útját: egy időben szinte kötelező volt parodizálni őt is meg a hallgatóit is, végül ahogy lenni szokott, jött a ráncfelvarrás és a botox, és vele a csúnyulás – de ő legalább nem egyből ezzel kezdte a karrierjét, és azt se felejtsük el hogy (mint már mondtam) egy csomó jó lemezt köszönhetünk neki (én kb. a Boys For Pelé után szoktam le róla). Alanis már az első nagylemezével (ami valójában a harmadik volt) akkorát ütött hogy mindenki azóta is ugyanazt várja tőle, ő pedig egyenlőre úgy tűnik hogy ügyesen kerüli az elvárásokat: "csak" koncertezik, lemezt ad ki és néha vannak slágerek meg filmszereplés is, láthatólag nem akar megfelelni annak az első (harmadik) lemeznek, ami kismillió klónt szült, pedig ez lett volna a legkönnyebb (ne kiabáljuk el, de nála a szépészeti beavatkozások is elmaradtak ezidáig. RESPEKT.).
Lanánál viszont (mint minden pénzzel megcsinált karriernél) a zene maradt utoljára, amit értelemszerűen a fazonhoz igazítottak: belepakolták az összes BICSKA könnyzacskónyitogató közhelyet az összes lehetséges helyről, a lead single-hez ellopták egy görög énekesnő dalát, csináltak egy fake home / vírusvideót (még egyszer: horribilis pénzből – ez tipikusan az az olcsó klip amibe milliókat öltek azért hogy olcsónak hasson), az összes lehetséges hívószót bedobták és mindennel összekötötték amivel csak lehet. Grant mostani, szörnyűségesre és nőietlenre torzított alteregója egyszerre idézi Lynch filmjeit (ahogy a zenéje is a Kék Bársony meg Badalamenti összes jobb pillanatát), egyidőben szól az emósokhoz, a hipszterekhez, az unatkozó háziasszonyokhoz, a melegekhez (köztudottan buknak az elérhetetlen és főleg nőietlen nőkre), de főleg a frusztrált kritikusokhoz, akiket a fenti csoportok összes rossz tulajdonságaival megáldott az Ég.
Kellenek a manapság kötelező NWO / okkult áthallások is: a Born To Die-ban ügyesen rejtették el Baphomet híres-hírhedt pózait, az összes fotó és borító dugig van szimbólumokkal és utalásokkal. És mégis, mennyire biztonságos: bizarr, mint egy Lynch-film, de nem a Radírfej nihil-horrorja, a Mulholland Drive meg a Lost Highway ördögi morbiditása vagy az ijesztő kinézetű Elefántember tragédiája ugrik be a hallatán, hanem a Twin Peaks – Blue Velvet sikamlós biztonsági játéka, amibe már a közönségsikert is bekalkulálták.
Biztonságos – és ugyanakkor veszélytelen is, mert kamu, akárcsak az egész nőietlen jelenség maga: nem érzéki, nem őszinte, nem hiszem el neki hogy az ördöggel táncol és halálra született. Ez nem Marlene Dietrich romlásba döntő, mélyen búgó szirénhangja a Kék Angyalból, nem Billie Holiday, Edith Piaf és Janis Joplin pokoljárása vagy Nina Simone fájdalma, de nem is Aretha Franklin vagy akárcsak Whitney Houston soul-ja. Ez az, ahogy valaki látja a tévén meg a neten mindezeket, és próbálja utánozni / magára erőltetni. Ez nem egy színpadra született énekesnő hangja és tekintete, csupán az ahogy egy minden romlottsága ellenére naiv kislány elképzeli, milyen is lehet dívának lenni, és apu-anyu állja a cehhet a fodrásznál, a plasztikai sebésznél, a producernél, az MTV-nél, a Myspace-nél és persze a Facebook-nál. Megveszik a twitter-követőket, az FB-lájkokat, kamu profilokat regeltetnek az Amazonra hogy egyensúlyba hozzák a negatív kritikákat (újabb plusz pénzek ugyanide hogy töröljék is a bírálatokat).
Mindezt még így is el lehetne adni személyiséggel, koncertekkel, utcai hitelességgel, hírnévbe való belerokkanással és a velejáró addikcióval – vagyis mindennel, amire egy jó családba született csaj képtelen, mert kézhez kapott mindent amire vágyott, egy percet sem kellett dolgoznia semmiért. Megkapta a gitáros-naiva karriert, amikor az befuccsolt, megkapta a végzet asszonya-imázst, ami csak idő kérdése hogy befuccsoljon, mert egyvalamit nem lehet venni még most se: tehetséget. Hangot. És ez az első pont ahol bukik az önjelölt ideális popsztár: a hangkorrekciónál. Mert nem kötelező ám énekelni annak akinek autotune kell meg számítógépes utóigazítás a dal aktuális akkordjához. Itt látszik igazán a beleölt szülői-kiadói pénz és a nulla saját input: semmibe nem került volna annyiszor elénekelni azt a rohadt dalt hogy pont ott és úgy tudjon a Díva hajlítani ahol kell – de nem, apu állja a számlát, a hangtechnikus röhög a szakállába de azért megoldja. Mennyire pénzes, és mégis mennyire olcsó megoldás!
Elsőre úgy tűnhet hogy bejött a dolog, az album a listák élén nyitott, a fiatalok lelkesedtek, a folyton új dívára vágyó középkorúak és a blogoszféra aktuális megmondói térdre estek hogy mekkora zene is ez, a zeneiparosok gyorsan hozzá is basztak egy Ivor Novello-díjat (aki lusta rákeresni: ezt a legjobb dalszerzőnek szokják adni. Nos, ennyi erővel adhatták volna a Video Games valódi szerzőjének is). Azonban mintha a mindenre hamar ráunó internet-generáció is érezni kezdte volna hogy valami nincs itt rendben. Siker persze van, már megy a szekér, de még nincs mindez arányban a beleölt melóval és pénzzel: a kacsaszáj és kacsacsőr-orr alatt már látszanak az első repedések, amire az SNL-performansz a legjobb példa, és itt álljunk meg egy szóra. Szóval adott a netgeneráció, aki nem költ ha nem muszáj, mert "az élő zene az igazi, a lemezeladás meghalt". Ezzel szemben nem valamelyik naponta fellépő tehetséges nő vagy zenekar lemezét támogatják hanem egy teljesen fake előadóét, akinek nincs rutinja, nincs személyisége, és aki ebben a verziójában még nem igazán lépett fel élőben (Lizzy Grantként már igen, és az ugye nem jött be). Itt jön be a világméretű debütre kijelölt Nagy Esély, az SNL.
Van az a mondás, hogy you can take the trash out of the trailer, but you can’t take the trailer out of the trash. (Lásd még Lana céges logós ruháit, amiket a mai napig hord, dacára olcsó és tipikusan turkálós kinézetüknek.) A Saturday Night Live régóta (bár eddig más okból) "legendás" élő fellépései közé sorolhatjuk mostantól azt a pillanatot is amikor a mesterségesen "királynővé" hype-olt és "széppé" műtött Lana Orlan-maszkja alól egyszercsak kilesett az a zavart, akarom-a-sikert-meg-nem-is-tekintetű, gátlásos kislány, akit még mindig Elisabeth Grant-nak hívnak és úgy is viselkedik, akárhány deka kollagénnel – szilikonnal töltötték is fel a bőrét és akárhány millió dollárt is nyomott bele apuci. Ezen röhögött az igazán tökös rocker-színészcsaj Juliette Lewis az akkori Twitter-bejegyzésén, amit –akárcsak az Amazon egyes negatív kritikáit- törölt(ett)ek, és átír(at)tak semlegessé. But the audience has already smelled the rat, and the smell stays, ahogy az angol mondja.
Utóirat: Lana első felbukkanása és a cikk első befejezése óta a következők történtek:
-Lizzy Granttel kb. egyidőben egy hasonlóan jellegtelen ámde svéd gitáros-csaj, Jonna Lee is a befutás mellett döntött. Az éveken át húzódó kampányba horribilis pénzeket ölt a kiadója. Volt idő és pénz vírusvideók tervezésére és legyártására, de mivel életem nagy részét net nélkül töltöm, teljesen elment mellettem ez az egész iamamiwhoami-jelenség, így már csak a végkifejlettel, a briliáns, zseniális végkifejlettel találkoztam, valamivel a Lana-lufi kipukkadása után. Az ötletet (ahogy a hasonlóan sznob Volkova Sisters a nevét) William Gibson egyik már cool, de még nem kult regényéből (Pattern Recognition, magyarul Trendvadász) vették, vagyis ismeretlen eredetű, titokzatos videók szétszórva a neten, videók, amikhez CSAK EL KELLETT LOPNI MATTHEW BARNEY ÉLETMŰVÉT kurva okosnak kell lenni vagy kurva sok füvet kell szívni (mindjárt két ok amiért elment volna mellettem az egész még akkor is ha követtem is volna a neten. Durva!). Kellett a befutáshoz némi vetkőzés is, de azért úgy, hogy a feministák is csöpöghessenek egyet, vagyis még véletlenül se legyen vonzó az a pucér nő (viszont ebbe is kell ugye okkult utalás, mert miért ne). Nos, legalább ezeket maradéktalanul megvalósították. És láss csodát: a folyton az új Björköt (Goldfrappot, Boards Of Canadát, stb.) kereső újságírók ráharaptak és felfuttatták. A Jonna Lee / iamamiwhoami-produkcióval foglalkozó cikkek sem véletlenül hagyták a végére a tényleges zenét (tudod: dalok, hangzás és szövegek, vagyis mindaz amire általában figyelni szoktunk zenehallgatás közben), és elemezték inkább a dalcímeket, az utalásokat, meg azt hogy mekkora ész is kell egy ilyen világméretű kamu felépítéséhez (FYI: ha a kilenc virtuális kislemez fizikailag is megjelent volna, ha a vírusvideókat nem a neten hanem egy ereje teljében lévő MTV-ben kellett volna befuttatni, a kiadó már lehúzhatta volna a rolót, így viszont lehet hasraesni a borítók tökéletességétől is: ugyanaz az egy kép, fokozatosan kivilágosodva a kezdeti sötétségből. Mondom: briliáns, zseniális.). Ja igen, a zene: belepakolták a közelmúlt összes fontosabb giccsét (goldfrappos electro, elcsépelt witch house meg ami belefér ebbe a poszt-911, poszt-Gaga univerzumból). A szöveg ugyanígy jelenthet mindent és mindennek az ellentétét is: feminista állásfoglalás vagy érzéki vallomás, naturalista természet-ária vagy a technológia dicsőítése. Ha van valami ami közös Gagában, Lanában és Jonnában, az az hogy bár állítólag a posztmodern nőképet képviselik, de megcsinált hazugság az egész: egyetlen őszinte mozdulatuk és tiszta hangjuk nincs. Millió szűrő, autotune, műtét, photoshop és beállítás (még egy közös nevező Lanával: Jonna is kapott ám díjat azért hogy milyen rohadt nagy újító.)
-Lana Del Rey azóta levetkőzött a GQ-nak (ehhez csak Helmut Newton egy fotóját kellett újra elsütnie a nagyon kreatív fotográfusnak), illetve megtette amit év elején poénból megjósoltak egyesek, vagyis reklámarc lett, a H&M ruháiba felöltözve mi is láthatjuk a plakátjait és a hozzájuk kapcsolódó reklámklipet, ami a szokásos Lynch-es / okkult utalásokkal teli utánérzésgyűjtemény (törpe, Blue Velvet eléneklése az SNL-fiaskó kiparodizálásával, többszörös személyiségek, tvinpíx-csempepadló, satöbbi). "Lana Del Rey választása: H&M", hiteget minket a "gangsta Nancy Sinatra", ahogy ügyesen meghatározta magát (kis segítség: a kritikusok semmit sem utálnak jobban annál, ha valaki más, netán maga a Művész végzi el helyettük az állandósult jelzők osztogatását). Szóval a H&M. Igen, az igazi Nancy Sinatra is nyilván ezt választaná: nem valami a luxusmárkát, hanem a Marks & Spencer / H&M-féle megfizethető minőséget. Hogy is volt az a mondás? You can take the trash out of the trailer, but you can’t take the trailer out of the trash. Ja, van "új" zene is: csak úgy mellékesen, minden különösebb apropó nélkül újra kiadták a Born To Die-t bónuszdalokkal, megváltoztatott borítóval és egy új videóval, hogy Ez Majd Betesz A Cinikusoknak és főleg Megerősíti A STÁR Státuszát. Nos, nem: ez tipikusan a milking for all it’s worth esete, amikor még egy bőrt lehúznak ugyanarról a döglött rókáról, Nicki Minajtól kezdve Lady Gagáig az összes identitás,-és közönségkereső elsütötte kínjában akinek az imázs már jól áll, de zenében még mindig nem jeleskedik. Well, fake it ’till you make it, kicsilány, nem feledjük honnan indultál, akárhánymillió lemezt nyomnak is le a birkák torkán.