2009. 07. 30.
Winston Smith győzelme 1-2-3.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
1. rész: 2009 július 31., péntek
Derült, hideg júliusi péntek volt, az órák éppen harmincegyet ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Trefort-kert ajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt pár szépreményű költőpalánta, akik az Újsághoz szerettek volna bekerülni. Levakarta az odaragadt költőket a kabátjáról, céltudatosan haladt a Főszerkesztőség felé.

Az egykori ELTÉhez vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy - épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagyméretű - plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy huszonkét év körüli, összefogott hajú, távolba révedő férfi arca. Winston egyenesen a lépcső felé sietett. Az ELTE felvonóival nem volt érdemes próbálkozni. Még a jobb időkben is ritkán működtek, a Szerkesztőség által megkezdett restaurálási folyamat pedig még nem ért el idáig. A harmadik emeleten volt a szobája, s Winston, aki harmincöt éves volt, lassan haladt felfelé a lépcsőn, útközben meg-megpihenve. A liftaknával szemközt mindegyik emeleten ott meregette szemét az óriási arc a falra szegezett plakátról. Olyan arckép volt, amelyet úgy rajzolnak meg, hogy a tekintete mindenhová követi az embert, akárhonnan nézi. A SZERKESZTŐSÉG SZEMMEL TART - hirdette az arc alatt a felírás. Winston belépett a 234-es szobába, odalépett a lekötözött O’Brien mellé, és megkezdte a napi prédikációt.
„Az engedelmesség nem elég. Amíg nem szenved, hogyan lehetne bizonyos az ember afelől, hogy az illető az ő akaratának engedelmeskedik, s nem a sajátjának? A hatalom a fájdalom és a megalázkodás előidézésében rejlik. Kezded már érteni, miféle világot teremtünk? Pontosan azt, amelyekről a régi reformerek képzelődtek. A boldogság és a szeretet, az értékek és a Big Tit Porn világát, de a Kínok Birodalmát mindazok számára, akik a mónikasón nevelkednek. Ti elvágtátok a kötelékeket gyermek és szülő, férfi és férfi, férfi és nő között. Senki sem mer többé bízni feleségben, gyermekben, barátban. A nemi ösztönt gyökerestül kiirtottátok. A nemzés évenként megismétlődő formasággá vált alattatok, mint az élelmiszerjegyek megújítása. Az orgazmust megszüntettétek, pedig Alkalom szüli a szexet, főleg negyed tizenkettőkor és a TV2-n. Persze, az alkalmi szex meg a zabigyereket szüli, de ez most mellékes. A MI világunk a kultúra világa: nem lesz hűség, csak a PRAE.hu iránt. Nem lesz szeretet, csak a Hülyítődoboz iránt. Nem lesz nevetés, csak Mágikus Bertalan sátáni egérvihogása a fotosoppolt celebritások és pedobear-ek fölötti örömében. Új művészet lesz, új irodalom és tudomány. Mezítláb fogunk járni a parkban akár az M2-es autópálya mellett és akár éjjel tíz órakor is, és nem azért mert csak annyira szegények leszünk, hanem mert érezni és tapasztalni akarjuk, amint lábbujjaink között herseg a fű!”
O’Brien azonban elaludt, és egyszerre csak rövid füvű, rugalmas pázsiton állt. Nyári alkony volt, a nap ferde sugarai bearanyozták a földet. Az elébe táruló táj oly sokszor visszatért álmaiban, hogy gyakran elgondolkozott: nem látta-e a valóságban is? Mikor ébren volt, Zöld Pardonnak nevezte magában. Bölcsészek rágta hajdani legelő volt, s kitaposott ösvény húzódott rajta egész a színpadig, s részeg Tankcsapda-pólós tinikkel volt telehintve, akik az előző esti sztondulás után egymás hegyén-hátán aludtak, Larry Clark a gatyájába élvezett volna, ha látja. A túlsó szélén szilfasor állt, a fák ágait gyengéden ringatta a szellő, leveleik sűrű csomói úgy hullámoztak, mint a női haj, közöttük alsóneműk és használt óvszerek lengedeztek. Valahol a közvetlen közelben, de a látómezőn kívül, tiszta, lassú sodrú folyó folydogált, rajta egy Patyomkin-páncélosra emlékeztető uszályféleség –ó, a régi szép Eizenstein-áztatta idők, gondolta O’Brien-, ám a hajóra titokzatos hieroglifákat véstek: A38.
A Pardonon át egy szőke hajú lány közeledett feléje. Ő volt A kislány, aki az utcánkban lakik, legutóbb este nyolckor látta a Cinemax-on, Jodie Fosternek hívták. Jodie szinte egyetlen mozdulattal tépte le magáról a ruhát, és megvetően félredobta. Teste fehér volt és sima, de nem ébresztett vágyat O’Brienben; mindazonáltal mohón bámulta. Elsősorban az a mozdulat keltett benne lenyűgöző csodálatot, amellyel a lány félredobta a ruháját. E mozdulat hanyag bája mintha egy egész kultúrát, egy egész gondolatrendszert semmisített volna meg, mintha a PRAE-t és a Hülyítődobozt is mindenestül elsöpörte volna ez az egyetlen pompás kézmozdulat. Ilyen mozdulat is csak a régmúlt, mozgalmi időkben volt lehetséges. O’Brien mégis a "PEDOBEAR APPROVES" mondattal az ajkán ébredt fel. Winston Smith megvetően mosolygott le rá.
 
„Amikor Juliával lebuktam, még Abszolút Kezdők voltunk. 21:40-et mutatott az óra, és a Filmmúzeumot néztük, amikor ránkrontottak a pribékjeitek, pedig az egy jó kis film, dacára annak hogy sokat ismétlik. Patsy Kensitet az egyik Oasis-os gyerek szedte fel később, elég önfertőző ez a dekadens brit zenei szcéna. De ti erre mit se figyeltetek, megzavartátok köreinket. Egy Gazdatest kellett az elmebeteg eszméiteknek, amit aztán minden este éjfélkor úgy facsartok ki, mint a citromot. A HBO-t is elvettétek az egyszeri embertől, pedig ott voltak kódolatlan hétvégék is!”

O’Brien összeszedte magát, és megpróbált válaszolni Winston tirádájára.
„De mennyi mindent adtunk nektek! A partizánfilmek! A csehszlovák vígjátékok! HBO nem volt, de ment helyette a Hajmeresztő hajnövesztő, és az is a Filmmúzeumon, igaz, már nyolctól! Nem vétettünk ellenetek semmit!”
„Ó, igen? Na és a pornócsatornák elvétele?”
O’Brien összezsugorodott az ágyon. Akármit mondott, úgy csapott le rá azonnal a válasz, mint a bunkósbot. Winston szája szögletében halvány mosoly bujkált, mikor lenézett rá. O’Brien rettegett a folytatástól…
 
2. rész, 2009 augusztus 1., szombat
 
"Az utolsó csepp, az utolsó csepp a pohárban az Amazon.com akciója volt. A Kindle-ről és ezáltal a vásárló merevlemezéről is visszamenőleg törölni tudnak mindent, és Orwell regényével kezdték.  Este tízkor átírtárok a Becsületkódex szabályait, miközben álintézkedésekkel (például a TV2-s elsötétítéssel) úgy tettetek, mintha a társadalom érdekeit szolgálnátok. ORTT, CIA, Amazon.com, Egyik kopó, másik eb, és ehhez nem kell kutyás rendőr fél hétkor az RTL Klub székháza elé, főleg ha egy kutya lejátssza Tom Hanks-et a vászonról, elég a TV2 elé nyolckor egy Beverly Hills-i zsarut állítani, mindjárt elmaradt volna a kilenckor a Szombat esti frász az M2-n!"
 
O’Brien elájult, és egyedül tért magához a szerkesztőségi szobában. Vallomást akarnak tőle, tudta és érezte. Remegő kézzel ült le az asztalhoz, és íri kezdett.

„Négy évvel ezelőtt történt. Sötét este volt, egy szűk pesti mellékutcában, a Keleti pályaudvar közelében. A nő a falnál, egy ajtó mellett állt, egy utcai lámpa alatt, amely alig világított. Fiatalos arca volt, nagyon vastagon kifestve. Éppen a festék vonzott, a fehér arc, amely olyan volt, mint egy álarc, és a ragyogó piros ajkak. Két dollárt kért. Vele mentem a Motelbe, a második emeleten dolgozott. Este tíz óra volt, a háttérben az HBO villogott a teleképen a Szerkesztőbizottság tagjai helyett. A nő levetette magát az ágyra, és egyszerre, minden bevezetés nélkül, a legdurvább, legborzasztóbb módon, amit csak el lehet képzelni, felrántotta a szoknyáját. Én…”
 
Ideges volt. Köpni szeretett volna. Bár csak valami Holiday-en lettem volna Cameron Diaz és Kate Winslet között, vagy otthon, este nyolckor és a Cinemax előtt ültem volna egy üveg sörrel a kezemben! Látta magát, amint ott állt a homályos lámpafényben, orrában a poloskák és az olcsó illatszer szagával, lelkében vereségérzettel és bosszúsággal, s ezek az érzések egyidejűleg Jodie Foster fehér testének emlékével keveredtek, amelyet örökre megfagyasztott a PRAE.hu hipnotikus hatalma. Eldorádó lehetett volna az az este, de pokollá változott minden. Fél kilenckor a Filmmúzeumon egy mindent túlélni akaró piacos életét vetítik, de ez rajtam nem segít, Winstonnak volt igaza, gondolta O’Brien. De még le kellett írnia a történet hátralévő részét. Megint hozzáfogott:
 
„Én felcsavartam a lámpát. S a világosságban megláttam…”

A mély sötétség után a paraffinlámpa gyenge fénye is nagyon erősnek tűnt. Tulajdonképpen csak most vehette szemügyre a nőt. Egy lépést tett feléje, aztán megállt, vággyal és rettegéssel tele.  Le kell írnia, meg kell gyónnia! Eszeveszett iramban, görcsösen írt tovább:

„S a világosságban megláttam, hogy a nő valójában férfi. De mégis hozzáléptem, és megtettem.”
 
"Ó, hogy az a magasságos…"
O’Brien felriadt: Winston Smith állt mellette győzedelmesen, megtestesítve mindent ami ellen a Párt küzdött, bár egy kicsit még öklendezve.
"O’Brien, én ennél ocsmányabbat életemben nem hallottam. Egyáltalán, te embernek tartod magad még ezek után is?"
"Igen."
"Ha ember vagy, O’Brien, akkor te vagy az utolsó ember. A te fajtád kihalt; mi vagyunk az örökösök. Egyedül vagy, érted, kívül vagy a történelmen, nem létezel. Ha el akarod képzelni a jövőt, képzelj el egy blogot, amely a tévéműsorokon tapos."
 
Winston abbahagyta, mintha azt várná, hogy O'Brien megszólaljon. O'Brien megpróbált még kisebbre zsugorodni az ágyon. Winston folytatta:
 
"S ne felejtsd el, hogy örökké így lesz. Tévéműsor mindig lesz. Taposnivaló műsorok mindig lesznek, aláznivaló celebek mindig lesznek. Szétrohasztottátok az emberi kötelékeket, családokat tettetek tönkre a látszólagos békítőshow-kkal, amik igazából pont az ellenkező célt szolgálták: apát fia ellen fordították, az ingyenélést állították be követendő példának. Haláltúrára küldtétek az embereket Recskre és Wolf Creekre, leültettétek őket 22:25-kor a film+ elé. Elvettetek mindent ami érték volt, de nem adtatok helyette semmit, primitív félegzisztenciákat, kurvákat meg bűnözőket emeltetek a rivaldafénybe, kiszorítván mindenkit, akinek kettőnél több barázda van az agyában. De ennek most vége. A gyűlölet, amit az emberekbe plántáltatok, immáron ellenetek fordult, és ti nem tehettek ellen semmit.
Ezt a világot készítjük mi, O'Brien. Az igénytelenség ellen aratott vég nélküli győzelmek, az egyre újabb diadalok világát, a felülről érkező értékrombolás elleni lázadásét. Feltételezem, hogy kezded már felfogni, milyen lesz ez a világ. Végül is azonban nemcsak hogy meg fogod érteni, el is fogod fogadni, szívesen fogod látni, részévé fogsz válni ennek a világnak. Sőt, még kérni is fogod, hogy akasszatok magasabbra, pedig hajnali fél egy lesz már akkor, és csak az MGM fog sugározni.
 
O'Brien eléggé magához tért ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.
 
-Nem fog sikerülni, Winston! - nyögte.
-Ezt meg hogy érted, O'Brien?
-Nem fogtok tudni olyan világot teremteni, amilyet az imént leírtál. Ábránd. Lehetetlen.
- Miért?
- Nem lehet bizalomra, értékekre, és az irántunk érzett gyűlöletre alapozni egy blogot, nemhogy egy egész társadalmat. Nem maradhat fenn.
- Miért nem?
- Nem lesz benne életerő. Szétesik. Öngyilkos lesz.
- Ostobaság. Te azt hiszed, hogy a jogos gyűlölet fárasztóbb, mint az ostobaság, ami ellen irányul. Miért lenne az? S ha az volna is, mit számít? Tegyük fel azt, hogy elértétek, hogy hamarább elhasználódjunk. Tegyük fel, annyira meggyorsítottátok az emberélet tempóját, hogy az emberek harmincéves korukban aggok lesznek. Még ez is mit számítana? Nem vagy képes megérteni, hogy az egyén halála nem halál? A Hülyítődoboz halhatatlan."
 
A hang szokás szerint tehetetlenné zúzta O'Brient.
 
3. rész, 2009 augusztus 2., vasárnap
 
Abból, hogy magához tért, arra következtetett, hogy elájult. Winston épp megint föléje hajolt. Arca a közelség miatt óriásinak tűnt s förtelmesen csúnyának, mivel alulról látta. S ezenkívül valami egzaltáltsággal, messianisztikus feszültséggel volt telítve. O'Brien szíve összeszorult. Ha lehetett volna, még mélyebbre süpped az ágyba. Ebben a pillanatban azonban Winston elfordult. Néhány lépést tett fel s alá. Aztán kevésbé indulatosan folytatta a kikérdezést:
- Tudod, hol vagy, O'Brien? - kérdezte. O'Brien körülnézett.
- Nem tudom. Csak sejtem. A Csapdában, a PRAE szerkesztőségének udvarán, az ELTE egykori épületében, a Trefort kert elkerített részében.
- És azt tudod, mióta vagy a Szerkesztőségben?
- Nem tudom. Napok, hetek, hónapok óta... azt hiszem, hogy hónapok óta.
- Egy éve. És mit gondolsz, miért hozzuk ide az embereket?
- Hogy megvallassátok őket.
- Nem, nem ezért. Próbáld meg még egyszer.
- Hogy megbüntessétek őket.
- Nem! - kiáltotta Winston. Hanga rendkívüli módon megváltozott, s arca hirtelen szigorú s ugyanakkor élénk lett. - Nem. Megmondjam, miért hoztunk ide? Hogy meggyógyítsunk! Hogy épelméjűvé tegyünk! Hajlandó vagy végre megérteni, O'Brien, hogy azok közül, akiket idehozunk, soha, senki nem kerül ki gyógyulatlanul a kezünk közül? Minket nem érdekelnek azok az ostoba bűnök, amelyeket elkövettél, akár még ellenünk is. A PRAE megbocsátó - de nem felejt. A PRAE-t nem érdeklik a cselekedetek; mi csak a kultúrával törődünk. Mi nem elpusztítjuk ellenségeinket; mi megváltoztatjuk őket. Fel tudod fogni, mit jelent ez? Ti kémkedésre tanítottátok a gyerekeket, mi arra, hogy kegyetlenek és gecik legyenek a TI fajtátokkal, persze szigorúan a kultúráltság keretein belül. Meséltem már arról, öregfiú, hogy az én kölyköm az M1-en este negyed tíz körül meggyújtotta egy kiöregecskedett playmate szoknyáját, mert észrevette, hogy kolbászt csomagolt egy PDL-könyv plakátjába? Mögéje lopózott és meggyújtotta egy doboz gyufával. Egész csúnyán összeégett, azt hiszem. Mintha egyenesen a pokolból jött volna a kis fickó, mi? Azt beszélik róla, ravasz, mint a róka! Igaz, elsőrangú kiképzést kapott a Kémeknél - sokkal jobbat, mint akár az én időmben Johnny English a TV2-n este nyolckor. 22:35-kor a Cinemax-on meg a Miami Vice 2006-os, nagyon geil feldolgozása ment, egyszóval az ország egy Balkán!, egy kibaszott Balkán! volt, egy merő kocsmapiszok, a könyvek és a TV-műsorok pedig ennek megfelelőek. Este kilenckor az M2-n is mindenféle baromságok mentek a közép-európai létről, amibe belekényszerítettétek a népet. Nem mintha nem lettek volna próbálkozások ellenetek. Egyszer egy zsúfolt utcán mentem végig, mikor hirtelen sok száz torok - asszonyi torok - félelmetes üvöltése harsant fel egy elég közeli mellékutcában. A harag és a kétségbeesés ijesztő ordítása volt, egy mélyről felszakadt "Óh-ó-ó-ó-óh!", s úgy hangzott, mintha harangot vernének félre. Megdobbant a szívem, azt hittem, végre megkezdődött a Lázadás! Végre kitörtek a prolik! De hiába... csak a Playgirl kiadását nézte a sok buta ribanc. Vagy ott volt BerTolT BerIchT alias Mágikus Bertalan alteregója, Pill'n'Go, az álarcos, pókhasú Nacho Libre copycon, aki eljutott a TV2-től egész a Parlamentig, igaz csak háromnegyed tízre ért oda. Ők voltak a mi előfutáraink, a te utazásod viszont a lelkedben, a szellemedben kell hogy megtörténjen, addig itt kell maradj a Trefort Üvegcsapdájában, kaja háromnegyed tizenegykor, tévé helyett a Film+-t kell nézned, ahol gyilkos zöldségek fognak embereket ölni, sajnos nem a Troma stúdió stílusában. Ez volt a világotok, és most vége. És mivel eddig nem javult az állapotod, itt leszel tartva elrettentő példának, és nézned kell, hogy azok, akiket elgáncsolni próbáltatok, hogyan teremtenek egy új, intelligens, szellemileg világhódító Magyarországot!
 
 +++

O'Brien számára napok gyorsan teltek. Odakint látta a fiatal egyetemistákat, amint felolvasnak egymásnak, kultúráltan szórakoznak, összeszedik maguk után a szemetet, zárás előtt kitakarítanak... Ugyanolyanok, és mégis teljesen másmilyenek, mint mialattunk voltak, gondolta O'Brien, megannyi kicsi Tim Robbins a Cadillac Man főszerepében az AXN-en. Este nyolckor bálokat tartottak minden csütörtökön, és bár egy, magát Zselenszkynek nevező figura időnként megpróbált felszédelegni a színpadra, sose jutott el odáig, hogy akár csak egy akkordot is lefogjon a gitárján: jó esetben szóban meggyőzték, rosszabb esetben eltörték a hátán a hangszerét, ilyenkor egy-két hónapig nyugalom volt, amíg összespórolt egy újra. O'Brien mindeközben a megszokott szögletében ült, egy üres pohárba meredve. Újra meg újra felpillantott egy hatalmas arcra, amely a szemközti falról figyelte. A SZERKESZTŐSÉG SZEMMEL TART! - hirdette rajta a felirat. Anélkül, hogy hívta volna, odament egy pincér, megtöltötte poharát Napalm-ginnel, s egy csöves dugójú másik palackból is belerázott néhány csöppet. Fűszerrel illatosított egérszar volt, a kávéház különlegessége.
 
O'Brien a teleképre figyelt. Most még csak zenét közvetített, de lehetséges volt, hogy bármelyik pillanatban beolvassák az Insze-minisztérium rendkívüli jelentését. Az amerikai frontról érkező hírek rendkívül nyugtalanítóak voltak. Emiatt időnként izgalomba jött az egész nap folyamán -ahogyan mindig is szokott...az izgalomról újabb emlék jutott eszébe, de mi is?...valami vers talán? "Ágyad fejéhez itt jön egy fáklya, itt meg egy balta, tököd levágja"-nem, ez nem az. Egyszerre csak emlékezett mindenre. Julia-t látta; sőt, beszélt is vele. Véletlenül találkoztak. Az üvegfalon túl, a Trefortban látta meg, egy csúnya, csípős, márciusi napon, amikor a föld olyan volt, mintha aczél et. feküdt volna alatta, a pázsit teljesen halottnak látszott, rügy nem fakadt, az egészben benne volt az újrakezdés lehetősége, de annak is, hogy előbb le kell bomolnia az ezeréves hullák mérgező húsának. Mint mindig, O'Brien most is szőrös tenyérrel és nedvedző...szemmel sietett végig az Üvegcsapdán, mikor nem egészen tíz méterre tőle megpillantotta a nőt. Azonnal feltűnt neki, hogy a lány valamilyen meghatározatlan módon megváltozott. Julia észrevette, de nem szólt. Rézsút keresztülvágott a szabadtéri színpadon, mintha szabadulni akarna O'Brien-től, aztán láthatólag beletörődött, hogy amaz az üvegkerítés túloldalán van. Megálltak, Julia vádlóan nézett O'Brien-re.
- Elárultál - jelentette ki a lány egyszerűen.
- Elárultalak - felelte O'Brien.
A lány gyors, undorral teli pillantást vetett rá.
- Néha - mondta - a jó mégis győz, a bűnös pedig megbűnhődik.
- Megbűnhődik - visszhangozta O'Brien.
- A megkínzottak aztán új életet kezdenek. Megtisztulnak. S utána többet már nem éreznek ugyanúgy a megkínzójuk iránt sem.
- Nem - felelte O'Brien. - Már nem éreznek ugyanúgy iránta.
- De soha, soha nem bocsátanak meg neki.
O'Brien kényelmetlenül feszengett. Nagy sokára megszólalt.
- Találkozhatnánk valamikor.
- Egy nagy büdös lófaszt, azt - felelte a lány, azzal odarohant az épp belépő Winstonhoz. O'Brien egyedül maradt. Tekintetével egy darabig tétován követte. Soha nem beszéltek többet.
Akkor, a találkozás után O'Brien visszaült az asztalához, miközben odakint megkezdődött a Szerkesztőségi Ülés. Egy bocskaiba öltözött, magas fiatalember kért szót:
- A huszonharmadik kiadás a végleges kiadás lesz - jelentette ki. - Végső formájába öntjük a nyelvet, abba a formába, amilyen akkor lesz, amikor senki se fog már más nyelvet beszélni, csak a PRAE-magyart. A mi fő feladatunk az, hogy új szavakat találjunk ki - mindennap tömegével, százszámra. Újjáteremtjük a nyelvet, szerzőink mindenütt ott vannak már... A huszonharmadik kiadásban egyetlen olyan szó sem lesz, amelynek 2525-ig el kell avulnia. A küszöbön álló győzelem nagy meglepetését nem akarom lelőni, elég legyen annyi, hogy soha többé nem fognak megalázó történelmi filmeket forgatni az amerikaiak, csak a saját múltjukból. Soha nem fog megtörténni az, ami legutóbb este nyolckor az RTL Klub-on, hogy egy remixelt görög történelmi eseményre csöpög a nyálunk! Lehetne ez a Trója, vagy akár az Alexander / Nagy Sándor, amit csak a tök pucér Rosario Dawson miatt volt érdemes nézni!
Nem lesznek egymással helyettesíthető kamutörténelmi filmek! Nem lesz több cyberpunk film a varsói gettólázadásról, a történelem egyes részeit nem szabad poénos formába ölteni, és mi ezt be is fogjuk biztosítani! Ennek örömére egy limericket szeretnék felolvasni, amit még az öreg Faludy Gyuri bácsi jegyzett fel a Playboy első magyar kiadásának egyik számában:
 
"Bár anyja óvta Marcsát, a rossz lány nem vigyázott:
esténként egy rudacska dinamittal gyertyázott.
Így esett, hogy Trója mellett esett le mellbimbója,
míg seggét Új-Zélandnál fogták ki a halászok."
 
Miféle vers ez, és miféle győzelem?! O'Brien lelkében felhorgadt a lázadás. Azzal az érzéssel, hogy a távolban a lánnyal szórakozó Winstonhoz beszél, s hogy amit kimond, fontos igazság, ezt írta le:
 
"A szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy A/S/L? LOL.
Ha ezt megtehetjük, minden egyéb magától következik.
A gyógyulás első lépése..."
 
Ám ekkor, 22:10-kor éles harsonaszó hasított a levegőbe. A bejelentés! Győzelem! Mindig győzelmet jelent, ha harsonaszó előzi meg a híreket. A harsonaszó óriási hangzavarba veszett. A teleképben már hadart egy izgatott hang, de alig kezdett a mondókájába, majdnem el is nyomta az utcán felhangzó Éljen!-üvöltés. A hírek varázslatos gyorsasággal terjedtek. De azért éppen eleget hallott abból, amit a telekép közölt, hogy megértse: minden úgy történt, ahogy előre látta. Természetesen a PRAE.hu szerzőinek és külsős munkatársainak írásairól szólt a híradó. Diadalittas mondatok töredékei törtek át a lármán: - Hatalmas áttörés...ösztöndíjak és jelölések Nobel-díjra, az egyetlen díjra, amit még nem hódított meg a PRAE gárdája...és nem is egy jelölés!...tökéletes összehangoltság...az ellenség teljes megfutamodása...szerződés az MGM-mel...menekülő forgatókönyvírók...Hollywood behódolt... egész Amerika a hatalmunkban... a kultúrkampfnak belátható időn belül vége...győzelem...a legnagyobb győzelem az emberiség történetében... győzelem, győzelem, győzelem!
 
O'Brien lába rángatózott az asztal alatt. A helyén maradt, lélekben azonban ő is kint menetelt, rohant a tömeggel, fülsiketítően éljenezve. Ismét felnézett a Főszerkesztő képmására. A kolosszus, aki megvédte a világot! Arra gondolt, hogy tíz perce - igen, csak tíz perce! - még a kétkedés jégcsapja meredezett a szívében, amikor azon tűnődött, vajon a spirituális frontról érkező hírek győzelmet avagy vereséget fognak-e jelenteni. Ó, nemcsak pár elaggott filmforgatókönyvírót futamítottak meg! Nem csak az igénytelen seksz-kiállításokat számolták fel! Sok minden megváltozott benne azóta a Szerkesztőségben töltött első nap óta, de a végső, elkerülhetetlen, gyógyító változásra mindeddig nem került sor, csak most, ebben a pillanatban. Igen, ez az, Amiért ölni érdemes, P-vel kezdődik és INÁra végződik, és a férfiak ölik egymást érte, mi lenne más, mint PALESZTINA, kis huncutok, eszébe jutott a videó, amit Kommandante vetített neki valamikor a kezelés kezdetén, a SKA-P játszotta az Intifada-t, és O'Brien boldog pogózásba merülve észre sem vette, hogy megtöltik a poharát. Már nem szaladt és éljenzett. Megint a Szerkesztőségben volt, mindent megbocsátottak neki, lelke fehér volt, mint a hó. Winston és Julia mosolyogtak rá, ő pedig a vádlottak padján ült a nyilvános tárgyaláson, mindent bevallott, mindenkit bevádolt az úttörőtáborból, a cenzormúmia hiába sziszegett, Mágikus Bertalan meg csak püfölte az öreg írógépet. Képzeletben ekkor már a Zöld Pardon füvén lépkedett, olyan érzéssel, hogy napsütésben sétál, s Jodie Foster haladt a háta mögött, lágyan illatozva, az esti szerelmeskedés ígéretével. Íme bizony beköszöntött a kultúra és a minőségi erotika világa, ahol finom italok és jóízű szivarok várják az embert még a börtönben is! Megtalálta Az élet értelmét, és még csak TV2-re se kellett ehhez kapcsolnia éjjel fél 12-kor!
 
O'Brien felnézett az óriási arcra. Ötven év kellett hozzá, hogy megtanulja, miféle mosoly rejtőzik a fekete bajusz alatt, miféle gondolatok a hátrafogott, hosszú haj alatt. Ó, kegyetlen, szükségtelen félreértés! Ó, konok, önfejű számkivetés a szerető kebelről! Két ginszagú könnycsepp szivárgott le az orra tövébe. De most már rendben van, minden rendben van, a küzdelemnek vége. Diadalt aratott önmaga fölött. Szerette a PRAE.hu-t. És mivel jóvá akarta tenni a hét első felében belinkelt férfiseggeket, így zárta a trilógiát:
 
 ...s ezzel megtette a gyógyuláshoz vezető első tényleges lépést.

THE END (?)



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés