A Szigeti Veszedelem 2009 augusztusának tizenkettedik és tizenhatodik napja között következett be, ám Dr. Horváth egyike volt azoknak, akik tanúi lehettek borzasztó nyitányának is. Időközben hírét vette Tinsmith groteszk útjának az OSZK-ba, erőfeszítéseinek, melyeket a Csáth-kötet kikölcsönzésének vagy lemásolásának dolgában a Nemzeti KönyVtárban tett. Igyekezete hiábavalónak bizonyult, mert Horváth a legnagyobb óvatosságra intette valamennyi, a rettegett kötetet őrző könyvtárost. Wilbur hihetetlenül nyugtalannak látszott, akarta a könyvet, de legalább ennyire szeretett volna már 21:20-ra hazatérni, mintha rettegett volna hosszas távollétének következményétől: nem szerette, ha Palimadárnak nézik.

Augusztus közepén bekövetkezett az, amire Horváth doktor félig-meddig számított is. Tizenharmadikán éjjel a Tabán lakóit vad, kegyetlen kutya csaholása verte fel álmából. A mély torokhangú, iszonyú morgás, a félőrült hörgés és ugatás nem akart szűnni, mindig harsányabbá vált, ám jelentőségteljes, iszonyú szünetek szabdalták. Aztán sikoly harsant valaki más torkából - olyan sikoly, mely felverte Óbuda lakóinak a felét is, s azóta is gyakorta kísért álmaikban. Olyan sikoly, mely földi lénytől avagy egészen földi lénytől aligha származhatott.

Horváth ruhát kapott magára, átvágott az úton, a Tabán gyepén át az OSZK épületéig. Látta, hogy egyesek megelőzték; még hallotta a riasztócsengő berregését a könyvtár felől. A holdfényben egy felfeszített ablak tátongott feketén. Annak, aki idemerészkedett, sikerült bejutnia: az ugatás és sikoltozás egykettőre hörgésbe, nyögésbe olvadt, s e hangok odabentről szűrődtek ki. Horváth valamiképpen megsejtette, hogy ami odabent folyik, nem kívánkozik avatatlan szemek elé, ezért tekintélyét kihasználva fékezte meg a sokadalmat, miközben kinyitotta a bejárati ajtót. A többiek közt ott látta Vajnai Byron professzort, ama kollégáját, akivel megosztotta kutatásainak és feltevéseinek eredményeit. Intett neki, hogy tartson vele. A benti hangok, egy sajátságos kutya fenyegető, rekedt morgását leszámítva, elhaltak már, Horváth azonban összerezzenve hallotta, hogy a csalitosban megbúvó Magyar Narancs-írók hadai átkozott ritmikájú, egy halódó ember lélegzetvételét idéző csattogásba fogtak. Az épületben rémítő bűz terjengett, ezt Horváth túlontúl ismerősnek találta már. A két férfi végigsietett az előtéren, egyenest az elzárt könyveket rejtő szobába, ahonnét a halk nyögést hallották. Egy pillanatig egyikük se merte felkapcsolni a villanyt, azután Horváth összeszedte bátorságát, és elfordította a kapcsolót.

Egyikük - hogy melyikük, nem tudni - hangosan felkiáltott a felforgatott asztalok, felforgatott székek közt elébük táruló iszonyat láttán. Byron professzor azt állítja, hogy egy másodpercre el is veszítette eszméletét, noha nem zuhant el, s meg nem ingott. Mintha csak Caligula orgiáinak közepébe csöppentek volna: bent egy kutya feküdt, mancsa átvetve egy leírhatatlan lényen. A kutya se volt egyszerű: nyakában egy titokzatos lemeztű lógott láncon, feje Snoop Dogg-é, és ezáltal meg is oldódott a kérdés, hogy vajon a rapper tényleg csak CGI-vel tud a klipjeiben kutyává változni.

A lény, mely zöldessárga nyálka és kátrányszerű szirup bűzlő tócsájában, összekucorodva hevert előttük, csaknem kilenc láb magas lehetett. Snoop leszaggatta róla öltözékét és húsa egy részét. A szörny nem halt még meg, némán, görcsösen rángatódzott, melle zihált a kint várakozó magyarnarancsosok őrült csattogásának rettentő ütemére, akik ekkorra már teljesen kiszorították a fákról a CINEgéket. Tisza cipő-darabok, susogós melegítő-foszlányok szóródtak szét a helyiségben, pont az ablak alatt üres vászonzsák hevert, nyitván ott ejtette el a betolakodó. A központi asztal közelében revolver feküdt, félig felhúzva, kibiztosítatlanul: biztosan ezért nem sütötte el a támadó. Pillanatnyilag a lény kötötte le a jelenlévők figyelmét. Felületességre, pontatlanságra vallana azt kijelenteni, hogy külsejét tollal leírni lehetetlen, de az bizton állítható, hogy azok, akiknek anyagiságról, formáról alkotott fogalmait túlságosan is meghatározzák e világ és a tíz ismert dimenzió megszokott lényei, nehezen alkothatnak képet róla. A lény, s ez kétségtelen, legalább részben ember volt. Keze és feje emberinek látszott, élveteg, MAX Hardcore-szerű arca a Tinsmith-ek vonásait hordozta, bár szemében nem Emberi ösztönökre utaló csillogás nyáladzott. Teste s főként testének alsó része olyannyira torz volt, hogy csak ruhával takartan járhatott az emberek közt a leleplezés veszélye nélkül.

Deréktól felfelé emberszerűnek tűnt, bár mellét, ahol az ember-kutya mancsai még mindig ott pihentek, a krokodiléhoz hasonló kemény, lapokból összetevődő bőr fedte. Hátát lila-fehér mezők kockázták, itt a bőr halványan emlékeztetett bizonyos vibrátorok sikamlós kültakarójára. Deréktól lefelé még komiszabb lett a dolog, az emberhez való mindenfajta hasonlóságnak vége szakadt, ami maradt, nem lehetett egyéb puszta fantazmagóriánál. A bőrt dús fekete szőrzet borította, s az ágyék tájékán számos hosszú, szürkészöld, vörös tapadókorongú csáp hevert ernyedten. Elrendezésük különösnek tetszett, geometriáját a Földön, a Naprendszerben egyként idegen vezérelv határozta meg: ehhez Hasonlót csak a BOráros tér környéki köpködőkben láthattak eddig a beavatott kevesek. Mind a nyolc köldökön rózsaszínes, csillószőrökkel körülvett üregben csökevényes szemnek látszó valami csillant, egy Kígyószerű kinövés pedig bíbor mintázatú duzzanatban vagy tapogatóban végződött, mely ki nem fejlett száj avagy torok benyomását keltette.

A három férfi jelenléte láthatóan felrázta a halódó teremtményt, motyogni kezdett anélkül, hogy feléjük fordult, arcát rájuk emelte volna. Horváth doktor nem készített jegyzeteket a hallottakról, de bizton állítja, magyarul semmi nem hangzott el a lény szájából, amikor először szólásra nyitotta. Az első töredékek a föld egyetlen nyelvére sem emlékeztettek, a végén azonban érthető, magyar nyelvű foszlányok következtek egy másik, iszonytatón szentséggyalázó Csáth-kötetből, melynek nyomában a teremtmény a halálos sebeket kapta. Az idézetfoszlányok, Horváth emlékei szerint, ilyesféleképp hangzottak:
-A tökéletes szerelem kérdését... ismét csak Cthulhu oldja meg. Iä! Iä! ...A sors szeszélyétől függ, hogy azok közül a nők közül, akiket szívesen blokkolnánk, s akik ebben akár passzívan is, de részt vennének, kikkel találkozunk, kiknek mondjuk azt, hogy FHTAGN, s kiknek azt, hogy Maradok! , és még akkor is kérdéses, hogy a körülmények kedveznek-e, megfelel-e a kilenc óra, hogy létrejöjjön az a kakodémonikus pánharmónia, amelyben ez a probléma - mint valami nagyszerű befejező akkordban - feloldódik, mint a lelkek moraja az őrült szaxofonos, Kenny G. játékában az arctalan, pogány istenek előtt, amikor a Szomorú vasárnapot játssza, s az öngyilkosok a Dunába ugrálnak...Iä! Iä! - A hang elfúlt, a MaNcsosok rikoltozták csak tovább ritmikusan crescendóikat, szentségtelen várakozásuk közben. A csattogás váratlanul elhallgatott, s a gyülekező tömeg moraját fejvesztett cserregés, szárnycsapkodás zaja nyomta el. A holdtányér előtt felhőkbe verődve tizesével menekült az újságírók csapata, megrettentek attól a valamitől, amelyre mindeddig lestek, és hát nem minden ok nélkül: a lény Utolsó lehellete bűzös, gőzölgő felhőkben abszolválódott a Cinemax 2-n (a szerző megjegyzése: a hivatkozott filmet ne nézzétek, garantált depresszió, ezt még a történetmesélés közben is el kell mondanom!).

Időközben rémületes változásokon mentek keresztül a maradványok. Nem szükséges részletezni, miféle változások játszódtak le, milyen mértékű zsugorodás, szétesés játszódott le Horváth doktor és Byron professzor szeme láttára, elég annyit mondani, hogy arca és keze emberi formája ellenére valójában igen kevés emberi lehetett Wilbur Tinsmith-ben. Mire a helyi súlyponti kórház orvosa megérkezett, csak szétfolyó, szürkés tömeg éktelenkedett a lakkozott padlón; a borzalmas bűz szinte elillant már. Tinsmithnek a kifejezés valódi értelmében vett szilárd váza, koponyája talán sose volt, szinte teljes egészében ismeretlen apjára ütött.

Csak a legnagyobb borzalommal tudok szólnI Vajnai ByroNról, aki a barátom volt az egyetEMen és egy másik életben. E borzalmat, melyet nem annyira Byron tegnAp éjjel történt kísérteties eltűnte, mint inkább egész életműve ébresztett, több mint tizenhét éve éreztem először teljes erővel, harmadéves korunkban a budapesti Szemmelversz Örvöstudományi Egyetem karán. Amíg velem volt, csodálatos és ördögi kísérletei teljesen elbűvöltek, és én voltam legközelebbi társa. Most, hogy eltűnt, a varázslat megtört, a félelem pedig méginkább elhatalmasodott. Az emlékek és a lehetőségek még kompleXebbek, mint a valóság.

Csak vonakodva ismétlem meg ismeretségünk első szörnyű epizódját, amely életem legnagyobb megrázkódtatását okozta. Akkor esett meg, amikor az orvosi karra jártunk, ahol Byron már annak idején hírhedtté tette magát a halál természetéről és mesterséges legyőzéséről szóló vad elméleteivel. Nézete, amely széles körű nevetség tárgyát képezte a karon és diáktársai között, az élet Mechanikus természetén alapult, és abban állt, hogy az ember mint szerves gépezet, kiszámított kémiai műveletekkel életben tartható, amikor a természetes folyamatok már kudarcot vallottak. Byron, míg a különböző újraélesztő oldatokkal kísérletezett, olyan végtelen sokaságú nyulat, tengerimalacot, macskát, kutyát ölt meg és kezelt, hogy végül már közutálatnak örvendett az egyetemen (és nem mellesleg a magyar narancs-ültetvényekről is lelopta a termést). Egy macska vízbefojtása volt az az eset, amikor először összeütközésbe került az egyetem vezetésével (annak ellenére hogy valami filmszemlén hozzábasztak érte tizenegy fődíjat), és a további kísérleteket nem kisebb hatalmasság tiltotta meg neki, mint maga az orvosi kar dékánja.

Nem sokkal azután, hogy a fakultás megtiltotta munkáját, Byron bizalmasan közölte velem: úgy döntött, valamilyen módon friss holttesteket szerez, és titokban elvégzi azon kísérleteit, amelyeket nyíltan nem folytathat többé. Elég hátborzongató volt hallani, miket beszél és gondol, miután az egyetemen sohase magunk szereztük be a kísérleti alanyokat. Akkoriban serény, lenyűgözött asszisztense voltam, segítettem minden döntésében, nem csupán abban, hogyan szerezzük meg a testeket, de abban is, hol bonyolítsuk le förtelmes munkánkat. Mivel az összes tévéstúdióból elüldöztek minket (még a Cinemax 2-től is), nekem jutott eszembe, hogy a SzÖTE ezidáig használt, eldugott szobájából költözzünk be a Farkasréti temetőben nemrég megüresedett földalatti birodalomba, ahol valami gótok laktak egész e hét elejéig. Fokozatosan berendeztük baljós tudományos munkásságunk színhelyét; a felszereléseket részben Amerikából hoztuk, vagy titokban kölcsönvettünk az egyetemtől, szereztünk továbbá ásókat és csákányokat, hogy szükség esetén tizenegy óra tízkor (a kazánban való elhamvasztás után) elhantolhassuk a tetemeket a pincében. Hullaevő démonként kísértük figyelemmel a helyi gyászjelentéseket, mivel kísérletünk alanyainak különleges minőségűeknek kellett lenniük: olyan emberek holttestére volt szükségünk, akiket kevéssel haláluk után temettek el, méghozzá tartósítás nélkül, akik nem szenvedtek semmiféle külsejüket eltorzító betegségben, és biztosan megvolt minden szervük. Leginkább a véletlen balesetek áldozataiban reménykedtünk. Épp ezért, Byron sohasem arathatott teljes sikert, mert sohasem jutott kellően friss tetemhez, olyanhoz, amelynek minden sejtje érintetlen, Tiszta a szíve és képes ismét fogadni azt az impulzust, amely visszalendíti az életnek nevezett mozgásmódba. Heteken át nem hallottunk megfelelőről, noha olyan gyakran érdeklődtünk a hullaháznál és a kórháznál, látszólag az egyetem nevében, amilyen gyakran tehettük anélkül, hogy gyanút keltettünk volna.

2008 augusztusa volt, amikor addigi balszerencsénk a tetemekkel kapcsolatban jobbra fordulni látszott. Hosszabb látogatást tettem szüleimnél Csepelen, és visszatértemkor Byront rendkívül felajzott állapotban találtam. Végre ránk mosolygott a szerencse, és a SzÖTE titkos laboratóriumában ott feküdt egy holttest, amelyen nem kezdhette meg munkáját a bomlás. Hogy mi történhet az újjáélesztéskor és hogy reménykedhetünk-e elméjének, ép eszének helyreállításában, azt Byron sem merte megjósolni. A kísérlet határkövet fog jelenteni munkásságunkban, így Byron félretette a példányt a visszaérkezésemig, hogy mindketten a szokott módon részesülhessünk a látványosságban. Byron elmesélte, hogy jutott az erőteljes férfi teteméhez. A fickó állítólag valaMi katonazenész volt, akit 29 éves korában nyugdíjaztak, hála a jelenlegi jogszabályok hiányosságainak. Épp leszállt a távolsági buszról olyan tíz óra körül, amikor a szíve rendetlenkedni kezdett. Visszautasította a gyógyszert, és egy pillanattal később váratlanul holtan esett össze. Mint várható volt, Byron égi ajándéknak tekintette a testet. Hamarosan kiderült, hogy az idegent nem ismerik Budapesten, majd miután Byron átkutatta a hulla zsebeit, kiderült, hogy a Sziget fesztiválra jött volna játszani az áldozat, egyébként pedig magánakvaló, magányos Átlagember, akinek eltűnését nem fogják kutatni. Amennyiben nem sikerül újjáélesztenünk, senki sem szerez tudomást kísérletünkről, viszont ha sikerrel járunk, a hírünk örökre, ragyogva fennmarad. Így Byron habozás nélkül belefecskendezte a tetem csuklójába a frissen tartó keveréket, hogy érkezésem után fölhasználhassuk.

Így hát 2008 augusztus 13-án Vajnai Byron és én ott álltunk a SzÖTE-laborban, és néztük a fehér, néma alakot a kápráztató villanyfényben. Még mindig látom Vajnai Byront a baljós villanylámpa alatt, ahogyan befecskendezi az újjáélesztő oldatot a halott testbe. A jelenetet nem tudom leírni - elájulnék, ha csak megpróbálnám, mert őrület töltötte meg azt az osztályozott csonkokkal telezsúfolt szobát, amelynek síkos padlóján csaknem bokáig gázoltunk a vérben és a csekélyebb emberi hulladékokban, ahol egy távoli sarok fekete árnyai között ocsmány hüllő-borzalmak bugyborogtak, pöfögtek és fortyogtak a halvány zöldeskék láng kísértete fölött. Nagyon kevés idő telt el, de máris láttam, hogy a kísérlet nem vallott teljes kudarcot. Árnyalatnyi szín költözött az eddig krétakörfehér arcba, és szétterjedt a sajátosan dús, homokszínű borosta alatt. Byron , aki a bal kar pulzusán tartotta a kezét, hirtelen jelentősen bólintott; csaknem azonnal pára lepte be a halott szája elé tartott tükröt. Ezt néhány görcsös izommozgás követte majd hallhatóvá vált a lélegzés, megmozdult a mellkas. A lehunyt szemhéjakra pillantottam, és mintha remegni láttam volna őket. Azután fölpattantak, megmutatva a szürke, nyugodt, élő szemet, amelyben azonban nem látszott értelem, még kíváncsiság sem. A következő pillanatban azonban már nem volt kétségünk a győzelem felől; semmi kétség, az oldat, legalábbis ideiglenesen, csakugyan teljes mértékben betöltötte feladatát, helyreállítva az értelmet, valódi életet támasztott a halál után. Ám erre a győzelemre következett a legnagyobb borzalom; nem annak a borzalma, amit a lény mondott, hanem a tett, amelynek tanúja voltam, és amelyet az a férfi követett el, akivel összekötött a hivatás.

Mert ez a nagyon friss tetem teljes, iszonyatos öntudatra rándult, szeme kitágult a fölDön látott utolsó jelenet emlékétől, a levegőbe lökte élethalálharcot vívó kezeit, majd hirtelen visszazUhanva a második, végleges megsemmisülésbe, ahonnan nincs visszatérés, elüvöltötte ama szavakat, amelyek örökké ott cseNgenek fájó Agyamban:
- Segítség! TAKARODJ innen, te istenverte ördögfajzat, vidd innen az átkozott fecskendődet!

Ekkor döbbentem rá mentorom szörnyű tettére: nem a szívroham vitte el a fickót, hanem a méreginjekció. 23:40-kor a halál beállta előtt (újabb injekció, mi más) az újraélesztett ember még többször elismételte: Cyborg vagyok, amúgy minden oké...aztán elcsendesedett.

Most, hogy eltűnt Dr. Vajnai Byron , a kerületi rendőrség alaposan kikérdezett. Gyanakodtak, hogy valamit elhallgatok, és talán még ennél súlyosabb dolgokat is gondoltak; de nem mondhattam el nekik az igazat, mert úgysem hitték volna el (pláne hogy katonazenész volt az áldozat!). Azt tudták, hogy Byron tevékenysége kívül esett a közember által még felfogható határon; ocsmány halottfeltámasztó kísérletei túlságosan kiterjedtek voltak ahhoz, hogy tökéletesen titokban lehetett volna tartani őket; ám a végső, lélekrázó katasztrófa a démoni fantázia olyan elemeit tartalmazta, hogy még én magam is kételkedem abban, amit láttam.

Vajnai Byron pusztulása 2009 augusztus 13-án este kezdődött közös dolgozószobánkban, amikor hol énrám vetett kíváncsi pillantásokat, hol az aznapi postával érkezett borítékra. A címzés és a kézírás megragadta a figyelmét: mintha egy névtelen, titáni mancs nyúlt volna utána egy év távlatából. Azért akkurátusan kinyitotta a borítékot, amiből egyetlen fehér lap hullott ki, amire elnagyolt ákombákomokkal a következőt írTák:


Byron elsápadt, a félelem világossága borította el: lehet hogy nem is katona, hanem A Svéd Bikinicsapat tagja volt az az egyenruhás figura? Vagy valami még obskurusabb szervezeté? Késő volt azonban változtani, és talán magunk se hittük, mi vár ránk eme legújabb -és talán utolsó- kalandunkban. Nem szépítem a dolgot: mivel addigi napjaink is ugyanúgy teltek, ezúttal is a Farkasréti alatti laborba mentünk, mint előző nap, és egy darabig -negyed tizenkettőt ütött épp az óra- minden ment, ahogy szokott.

Byron volt az, aki észrevette, hogy hullik a vakolat a falnak és repedezik a mennyezet azon részén, ahol a pincénk lejtett. Maradni akartam, de azt mondta, szaladjak el a polgármesteri hivatalba a Jenő úrhoz. Illetve...a Polgár Jenőhöz, az önkormányzatba. Vagy nem is, szóljak egyből a Demszkynek...ám ekkor apró fekete rést pillantottam meg, jeges, kísérleties szél csapott meg és éreztem a rothadó föld zsigereinek szagát. Némán buzgólkodó lények olyan falkáját pillantottam meg az alvilági foszforeszkálásban, amelyeket csupán az őrület - vagy valami annál is rosszabb - képes megalkotni. Emberiek, félig emberiek, részben emberiek és egyáltalán nem emberiek voltak, groteszkül heterogén raj. Egyetlen hang nélkül, sorra távolították el az évszázados fal köveit. Gyönyörű kopasz fejet viselő lény vezette őket. A vezetőt követő eszelős tekintetű szemüveges szörnyeteg -dögculája szerint bizonyos W. SOBCHAK- megragadta Vajnai Byront. Ő nem ellenkezett, meg se mukkant. Majd valamennyien rávetették magukat és a szemem láttára tépték darabokra, magukkal hurcolva cafatait az elmondhatatlan kínok föld alatti birodalmába. Byron fejét a kopasz fejű vezető vitte, akin valami őrző-védő kft. egyenruhája feszült. Miközben eltűntek, láttam, hogy a Sobchak nevű élőhalott szemüvege mögött a kék szemeket most gyújtja iszonyú lángra a kétségbeesett indulat, és leharapja a professzor fülét...

Reggel a hullaboncolásra érkező vendéghallgatók találtak meg öntudatlan állapotban. Byron eltűnt. A kazánban csupán azonosíthatatlan hamvakat találtak. A nyomozók kihallgattak, de hát mit mondhatnék? A Tinsmith-ügyet nem hozzák kapcsolatba Byronnal, valamint a levelet sem, akiknek még a létét is tagadják. Meséltem nekik a pincéről, mire megmutatták az érintetlen vakolatot és kinevettek. Így hát nem mondtam többet. Úgy vélik, hogy vagy őrült vagyok, vagy gyilkos - valószínűleg meg is őrültem. De nem lennék olyan őrült, ha az az átkozott síri légió nem lett volna olyan hallgatag.