2010. 10. 30.
Hosszú POErázon, második rész: Didergő király és Poltergeist nagyhercegnő (október 30.)
" Az istenek tűrik és királyoknak engedik,
de elborzadnak, ha a csőcselék teszi."
(Ferrex és Porrex tragédiája)
de elborzadnak, ha a csőcselék teszi."
(Ferrex és Porrex tragédiája)
"Zsebkésvetésben az öreg Wagner olimpikon lehetne."
(Wagner Rinaldo-Rinaldini)
Harmadik Edward nemes uralkodás idején, október harmincadikának éjszakáján, éjféltájt, két matróz ült a londoni St. Andrews kerületben, a Négy Döglött Patkány cégérét viselő csapszék wi-fi kompatibilis ivójában. Maguk se tudták, hogy kerültek ide. A Rangoon legénységéhez tartoztak; ez a kétárbocos kereskedőhajó a Bécs-Duna útvonalon járt rendszeresen, ám most itt horgonyzott a londoni kikötőben. Az egyik tengerész, szemmel láthatólag az idősebb, akit társa a jellegzetes Wágner úr néven szólított, alacsony volt, kékes szakállal és fején egy kopottas, rózsaszínre festékszórózott cilinderrel. Eme színpompa miatt, ha leitta magát, társai szerint megfelelt volna zászlónak a főárboc csúcsára, józan állapotában maximum az árbockosárban vehették volna hasznát. Az ilyen és más tengerésztréfák azonban hovatovább némi nyomot hagytak matrózunk humorérzékén – következésképp ő maga is szívesen sütött el hasonlókat mások rovására, akiket ő általában a „sztrovacsekok” névvel illetett. A fiatalabb, Csöndesebb matróz külseje mindenben maximálisan ellentéte volt társának. Magas volt, kisportolt alkatú, nem gyenge öklökben végződő szokatlanul rövid, tetovált karjai úgy fityegetek róla kétoldalt, mint a tengeri teknős uszonyai. Fregattfőhadnagyi egyenruhája és sapkája tiszteletet és félelmet ébresztett az összes óceán összes kikötőjének kocsmájában. Változatos és eseménydús volt a derék emberpár kalandozása a szomszédos kocsmákban és környékükön már az est korábbi szakaszában is. A pénz nem tart örökké, és barátaink bizony üres zsebbel merészkedtek ide, ebbe a helyiségbe.
E pillanatban teháT, mikor történetünk elkezdődik, Wágner úr és társa, Fülig Jimmy, itt ülnek a szoba kellős közepén, tenyerükbe támasztják fejüket, és egy jókora flaska kifizetetlen szíverősítő mögül szemlélik az ajtó fölött álló baljós szavakat: "Hitel nincs. A goromba vendégek kilépti díjat fizetnek.". Felhajtják tehát maradék sörüket, rövid köpenyük végét átvetik vállukon, és máris iszkolnak kifelé. Fülig Jimmy ugyan kétszer is belelép a kandallóba, mert összetéveszti az ajtóval, ám végül mégis szerencsésen kijutnak, és éjfél után két órával ott látjuk két hősünket, amint mindenre elszántan, lélekszakadva rohannak végig egy sötét sikátoron a St. Andrews lépcső irányába, sarkukban a Négy Döglött Patkány kocsmárosnéjával.
Ennek az eseménydús történetnek idején, és előtte is, utána is, sok-sok éven át egész Angliában, de különösen a fővárosban, időnként felharsant egy rémült kiáltás: "Vigyázz! Forgatnak!" És valóban: mindenre elszánt kereskedelmi televíziók csoportjai rontottak rá a polgári lakosságra, hogy azt aki önként nem jelentkezett tehetségkutatóba versenyzőnek vagy közönségnek, azt erőszakkal hurcolják oda – az pedig a biztos szellemi halállal volt egyenlő. A város jószerével elnéptelenedett, mert ahol felütötték fejüket a tévéstábok, ott nem járt már senki, csak a testet öltött Félelem, Rémület és Babona. A médiamunkások sújtotta városrészeket a király nevében lezárták, és halálbüntetés terhe mellett tilos volt bárkinek oda behatolni - de semmi nem védte meg a lakatlan, üres házakat attól, hogy éjszaka rablók járják végig, fosszák ki, emeljenek el minden vas-, réz- és ólomdarabot, amit bármi módon értékesíteni lehet. A megrémült lakosság körében azonban csak kevesen akadtak, akik emberi kéz művének tulajdonították ezeket a dolgokat, és ahogy a bemondókat és sorozatsztárokat is sokan eMberfeletti lényeknek tartották, úgy hárítottak minden bűnesetet a másvilágra. Pornósztár-lidércek, kameramann-koboldok, celeb-manók voltak a gaztettek népszerű szellemei, és olyan vérfagyasztó történetek jártak szájról szájra, hogy végül az egész tilos épületcsoportot Színes fátyolként borította el az iszonyat. Wágner úr és a derék Fülig Jimmy nagy nehezen végigbotorkált egy sikátoron, amikor továbbjutásukat hirtelen megakadályozta egy ilyen fentebb említett torlasz, annak jeléül, hogy a mögötte levő placc valószínüleg forgatási terület. Vérbeli tengerésznek gyerekjáték megmászni az ilyen durván ácsolt palánkot. Ész nélkül átvetették magukat rajta, be a zárt területre, és részeg iramukat folytatva, kiabálva, ordítozva csakHamar Belevesztek a visszataszító, zegzugOs sikátorok tömkelegébe.
Ha nem lettek volna tökrészegek, dülöngélő lépteiket minden bizonnyal megbénítja helyzetük szörnyűsége: közvetítőkocsik torlaszolták el az utcákat, a jupiterlámpák utálAtos bűze terjengett mindenfelé, és az ilyen ragályos gőzökkel telt légkörből soha, még éjfélkor sem hiányzó kisugárzás kísérteties világánál kivehető volt nem egy éjszakai fosztogató rothadó hullája, akit éppen rablás közben ért utol a Média halálkeze, hogy lelkét elragadja. De semmilyen látvány, érzékelhető bűz vagy egyéb akadály nem képes feltartóztatni a vakmerő emberek útját: tovább, egyre tovább lépdel a rendíthetetlen Wágner úr, és időnként akkorát üvölt, mint az indiánok rettentő csataordítása, eltekintve attól hogy ő politikai jelszavakat harsog. Egyszerre, mikor matrózaink egy magas, kísérteties épület bejáratára bukkantak, Wágner úr torkából izgalmában még a szokottnál is élesebb kiáltás tört elő, és erre bentről gyorsan pergő, vad kacagáshoz hasonló, pokoli visítozás válaszolt. Ilyen hangokra, ebben az órában és ezen a helyen, még a vér is megfagyott volna az ereiben bárkinek, aki nem ázott el ilyen menthetetlenül, de tökrészeg pajtásainkat nem rettentette vissza, gondolkodás nélkül nekiestek a kapUnak, berúgták, és ajkukon káromkodások özönével belepottyantak az események kellős közepébe.
A helyiség, ahova jutottak, minden valószínűség szerint egy tehetségkutató zsűriszobája volt. A szoba közepén asztal állt, rajta boros- és pálinkásüvegek, kanCsók, köcsögök, ivókupák mindenféle formában és kivitelben álltak szanaszét - hatan ülték körül az asztalt, koporsóbakokon. Egyikük a bejárattal szemközt ült, kissé magasabban, mint a többiek; meglátszott rajta, hogy ő az elnök. Wágner úr megütközve vette észre, hogy még nála is elvontabB fejszőrzettel rendelkezik – mi, okos huszonegyedik századiak már tudjuk hogy ezt rastának hívják jobb-rosszabb helyeken. Az illető arca sárgállott, mint a sáfrány, de egy kivételével nem volt rajta különösebb figyelmet érdemlő Vonás. Ez a különlegesség az arckifejezése volt: vigyorgó, félrehúzott száján ocsmány-nyájas vonás ült, és szeme - mint mindenkié az asztal körül - üveges volt a részegség mámorától. De nem is részegség lehetett az: egyik csontos kezében kézzel sodort cigaretta, amiből csípős, bódító szagok áradtak hőseink felé.
SzemközT Vele, háttal az ajtónak, egy nem kevésbé különleges hölgy foglalt helyet, aki első blikkre a vízkór utolsó stádiumában leledzhetett, elefántszépségű alakja majdnem olyan volt, mint az a bevert tetejű óriási söröshordó, amely közvetlenül mellette állt a szoba sarkában. Rendkívül kerek, vörös és puffadt arcát ugyanaz a sajátosság, pontosabban annak bődületes hiánya jellemezte, mint az imént említett elnökét, kivéve a Száját: a jobb fülénél kezdődött, és félelmetes szakadékként vonult egészen a bal füléig, a cimpáin fityegő rövid fülbevalók állandóan ott himbálóztak ebben a nyílásban. Orrában karikák, kezében laptop, amin úgy tűnt hogy testmódosítással foglalkozó oldalakat nézegetett. Jobbra tőle egy apró, fiatal hölgy ült, akit, úgy látszik, szárnyai alá vett. Ez a törékeny kis teremtés remegő, sorvadt ujjaival, elkékült ajkával és máskülönben egérszürke arcbőrén égő lázrózsákkal, nyilván heveny tüdővészben szenvedett. Hallatlan elegancia ömlött el egyébként egész alakján.
Szemben vele, a vízkóros hölgy bal oldalán, elhízott, ziháló, köszvényes kis aggastyán ült. Két orcája a vállán nyugodott, mint két óriási, borostás, oportói borral telt tömlő. Ahogy karjait összekulcsolta, és bepólyált fél lábát felrakta az asztalra, lerítt róla, hogy úgy érzi, megilleti némi tisztelet. Ebben nem volt igaza, nagyon nem! Szomszédja, az elnök jobbján helyet foglaló úr hosszú, fehér harisnyát és pamutvászon alsónadrágot viselt, egyebet nem is. Frissen borotvált álla szorosan fel volt kötve sebpólyával, és minthogy karjait csuklóinál fogva hasonló módon rögzítették, erősen akadályoztatott abban, hogy túlságosan kivegye részét az asztalon álló italokból. Indokolt óvatosság, gondolta Wágner úr, tekintettel az illető különösen elhülyült borissza ábrázatára. Vele átellenben ült a társaság hatodik és utolsó tagja: egy egészen különlegesen merev külsejű személy. Minthogy paralízisben szenvedett, meg kell adnunk, nem valami jól érezhette magát kényelmetlen öltözékében. Ez meglehetősen különös volt: egy vadonatúj, csinos mahagóni koporsó. A koporsó oldalába a karjai számára lyukakat vágtak, nem is annyira az elegancia, mint inkább a kényelem kedvéért.
A társaság minden tagja előtt ivókupának szolgáló koponya állt. Fölöttük, a mennyezethez erősített karikára fél lábánál felfüggesztve, egy emberi csontváz lógott – minden bizonnyal a legutóbbi tehetségkutató vagy valóságshow egyik áldozata, ennek koponyájában faszén parázslott, és szeszélyesen ugyan, de élénken megvilágította az egész színteret.
Wágner úr, ahol éppen állt, nekitántorodott a falnak, álla leesett, még mélyebbre, mint rendesen, és amennyire bírta, tágra meresztette a szemét. Fülig Jimmy viszont kétrét görnyedt, amíg orra egy szintbe nem került az asztal lapjáVal, és tenyerét a térdére helyezve harsány, zabolátlan, igen illetlen és szűnni nem akaró hahotára fakadt. Az elnök nem vette zokon a rendkívül bárdolatlan viselkedést, rámosolygott a betolakodókra, méltóságtelj3sen megbiccentette feléjük a fejét, majd így első lendülettel felállt, karon fogta és az asztalhoz vezette őket, miközben a társaság egy másik tagja lóhalálában odakészítette számukra az üléseket. Wágner úr, legcsekélyebb ellenállást sem tanúsítVa, szépen leült, ahogy sokan most elvárták tőle, a gáláns Jimmy viszont fogta az asztalfő közelében álló koporsóbakját, és átvitte a tüdővészes kis hölgy szomszédságába, örömujjongva lecsücsült mellé, teletöltött egy csontkoponyát vörös borral, és egy hajtásra kiürítette kettőjük jövendő barátságára. A dolognak komoly következménye lett volna, ha az elnök bunkójával nem ver többször az asztalra, és a jelenlevők figyelmét nem tereli a következő beszédre:
- Ez örömteljes alkalommal kötelezve érezzük magunkat...
- Várj! - szakította félbe komoly ábrázattal Wágner úr. - Hagyd abba egy kicsit, kérlek, és mondd meg, ki a fasz vagy te és ti mind, és mit kerestek itt kimaskarázva mint ocsmány szörnyetegek?
Erre a megbocsáthatatlan neveletlenségre az egész társaság talpra ugrott, és rázendített arra a gyorsan pergő, pokoli vad visítozásra, amely már előbb is megragadta a két matróz figyelmét. Az elnök azonban rögtön visszanyerte hidegvérét, és Wágner úr felé fordulva ünnepélyesen újra kezdte:
- Nagyon szívesen eleget teszünk kiváló vendégeink indokolt kíváncsiságának, még ha hívatlanul jöttek is hozzánk. Tudjátok meg, hogy én vagyok e médiabirodalom egyeduralkodója, s azt osztatlan hatalommal kormányzom Didergő Király néven. E lakosztály tévés csatornánk székháza, tanácskozásra, tehetségkutatásra, reklámok írására és egyéb szent meg magas rendű célokra szolgál. A nemes hölgy, aki szemközt ül velem, felséges hitvesem, Didergő Királyné. A többi magas személyiség, akit itt láttok, mind családunk tagja, királyi vérünk rangjelzését viseli, nevük és megszólításuk: Raszputyin nagyherceg őfensége, Napalm herceg őkegyelmessége, Foximaxi herceg őkegyelmessége és Poltergeist nagyhercegnő őfensége.
Ami pedig kérdésedet illeti, hogy mi az, amin itt tanácskozunk, hát semmi közöd hozzá bazmeg, mert ez kizárólagosan és egyedül a mi tévéadónk érdekeit érinti. De tekintettel arra, hogy mint vendégek és idegenek bizonyos jogokat véltek a magatokénak, felvilágosítalak, hogy ma éjjel azért gyűltünk itt egybe, hogy e város maradék tehetségeit is kiszipolyozzuk a média számára, korlátok közé erőszakolva mindazt amit Onnan Fentről kaptak, hogy ők maguk is megutálják saját adottságaikat. Tesszük ezt nem annyira a magunk céljainak előmozdítására, mint ama földöntúli hatalom javára, aki mindnyájunk felett uralkodik, akinek korlátlan a birodalma, és a neve: Halál.
- Pontosabban: nemzethalál! - kiáltotta el magát Fülig Jimmy, miközben a mellette ülő hölgy koponyaserlegét megtöltötte pálinkával, és magának is kitöltött egy adagot.
- Szentségtörő gazfickó! - mondta az elnök, figyelmét most a derék Jimmy felé fordítva. - Úgy érezzük, kötelességünk elvetemült betolakodástokért téged és társadat azzal sújtani, hogy királyságunk üdvére egy hajtásra kiigyatok, mégpedig térden állva, egy-egy gallon Kurvák Vérét!
- Kedves sztrovacsek barátom, ez teljességgel lehetetlen - válaszolt újra Wágner úr, akiből szemmel láthatóan semmi tiszteletet nem váltott ki a Didergő Király méltóságteljes magatartása - Felséged engedelmével…HUKK…teljesen lehetetlenség még a negyedrészét is behajóznom ama folyadéknak, melyet felséged megnevezett. Eltekintve a délelőtt ballasztként fedélzetre vitt anyagtól, és szóra sem érdemesítve az est folyamán különböző kikötőkben felvett sör- és szeszszállítmányokat, néhány perccel ezelőtt egy teljes rakomány szíverősítőt fogadtam be a Négy Döglött Patkányban, ahol megfizettem érte a vámot. Röviden, még ha ki is leszek rúgva: már be vagyok rúgva. Arra kérem ennélfogva felségedet, legyen olyan kegyes, és tekintse a jó szándékot cselekedetnek, mert semmiképp sem tudnék és nem is vagyok hajlandó lenyelni még egy kortyot sem - legkevésbé abból a poshadt hajófenék-üledékből, amelynek neve Kurvák Vére, legyen mégoly ízletes is. Nem vagyok én vámpír, meg denevér…
- Ne folytasd! - szakította félbe Fülig Jimmy, csodálkozva társa szónoklatának hosszúságán, de még inkább visszautasítása indoklásán. - Ne folytasd, te barom! Elég a locsogásból, Wágner úr! Az én hajóm könnyű még, bár meg kell hagyni, a tiéd mintha kissé túl volna terhelve, de ami a te részedet illeti az új rakományból, hát semhogy vihart kavarjunk, inkább helyet szorítok neki magamnál, de...
- Silencio! - lépett közbe az elnök -, az általunk kiszabott feltételeket teljesíteni kell az utolsó betűig, éspedig percnyi habozás nélkül. Amennyiben pedig ez nem történne meg, elrendeljük, hogy hátrakössék a sarkatokat, és mint lázadókat fullasszanak bele ama hordó mindenszenteki sörbe ott!
- Hihihi! Hahaha! - vihogott Wágner úr. – Drága sztrovacsekok, hát egy perce még meggyőzhető lettem volna, végülis két-három gallonnal több vagy kevesebb a Kurvák Véréből meg se kottyan egy magamfajta jól tömített és nem túlterhelt tengerjáró bárkának. Ha azonban arról van szó, hogy az ördög egészségére igyak, és térdre boruljak itt e rossz képű hatalmasság előtt, akiről tudom, mint ahogy magamról tudom bűnös voltomat, hogy senki más, mint my old friend of the Piszkos, aki Fred, és még kapitány is! A mindenit, hát ez már egészen más, és számomra teljesen és végképp érthetetlen... - Be sem fejezhette még a mondókáját, Piszkos Fred nevének említésére talpra ugrott az egész gyülekezet.
- Árulás! - kiáltott fel Első Didergő Király őfelsége.
- Árulás! - sziszegett Raszputyin nagyherceg.
- Árulás! - sivított Poltergeist nagyhercegnő.
- Árulás! - nyögött Napalm herceg.
- Árulás! - morgott Foximaxi herceg is.
- Árulás! Árulás! - üvöltött Didergő Királyné, megragadva nadrágja fenekénél fogva a szerencsétlen Fülig Jimmyt, és minden teketória nélkül belepottyantotta az óriási hordóba, kedvenc söritalába. Néhány pillanatig még látni lehetett, amint fel-le szökell benne, mint az alma a puncsosserlegben, végül eltűnt a kavargó hab alatt, amelyet kapálódzás közben nem volt nehéz felvernie az amúgy is erjedő folyadékban.
A vitéz Wágner úr ekkor megragadta a Didergő Királyt, bedobta a kandallóba, azzal megindult a szoba közepe felé. Lerántotta az asztal fölött lógó csontvázat, és olyan lendülettel és buzgalommal csapkodott vele maga körül, hogy mielőtt kihunyt az utolsó fénysugár a helyiségben, még sikerült agyonvernie vele Raszputyint. Ezután teljes erejével nekiment a sörrel és Fülig Jimmyvel teli óriási hordónak, és egy pillanat alatt felfordította. Vadul rohanó áradat özönlött szét belőle, elöntötte a szobát, a megrakott asztal felfordult, a koporsóbakok eldőltek, a puncsoskorsó a kandallóba repült, a tehetségkutatókon pedig idegroham tört ki. Laptopok és kamerák úszkáltak ide-oda, kancsók, csöbrök, flaskák, palackok összevisszaságában a szobában. A Napalm-nevű azon nyomban megfulladt, Foximaxi herceg elúszott a koporsójában, a győzedelmes Wágner úr pedig derékon ragadta Didergő Királynét, kirohant vele az utcára, és toronyiránt egyenesen a Rangoon fedélzetére vitte. A rettenthetetlen Fülig Jimmy pedig, miután hármat-négyet tüsszentett, lihegve, fújtatva szaladt utána Poltergeist nagyhercegnővel a karján.
A messzeségből még vissza-visszahangzott Wágner úr részeg-vidám kiabálása:
- My old freund of Piszkos! Hogy ez mekkora mókamester, ez egy nagy krakéler, egy nagy fazon, én ismerem! Hisz’ együtt ültünk az Alcatrazban!... Hukk… EGÉSSÉG!!!
- My old freund of Piszkos! Hogy ez mekkora mókamester, ez egy nagy krakéler, egy nagy fazon, én ismerem! Hisz’ együtt ültünk az Alcatrazban!... Hukk… EGÉSSÉG!!!
Kulcsszavak:
Edgar Allan Poe, Rejtő Jenő