2011. 05. 14.
Levelek Gunkanjimáról 2. (máj. 14-15.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
SZOMBAT, MÁJUS 14.

Legutóbb ott tartottunk, hogy sehol semmi hír Kroenen tengeralattjárójáról, csak a tengeri szél, a sirályok és az időnként idevetődő katasztrófaturisták jelentették egyedüli társaságomat. Százhetven napja haldokoltam, de még nem voltam halott. Egy csapdába esett vadállat elszántságával küzdöttem az életben maradásért. Eszelős voltam, és begolyóztam, de primitív értelmem néha felbukkant a túlélés égető lidércnyomásából valami józanságfélébe, ilyenkor elugrottam az Index fórumaira trollkodni és az emailjeimet nézegettem, persze ott se volt semmi nekem való üzenet. A tévéműsorban se találtam semmi üdvözítőt.

M1, 21:00: Eurovíziós Dalfesztivál: Döntő – Ezzel van tele minden. Nagy szerencse hogy nem tudtam feltölteni a telefonomat, különben biztos nyomatnám az SMS-eket, amennyire ki vagyok éhezve az emberi kapcsolatokra. Nem csoda: százhetven napja hánykolódtam ezen az átkozott szigeten. Zsákutcába jutottam – Béla bácsi, a szuperügynök –, de ím, már százhetven napja unatkozok Gunkanjimán, de a kulcsot már beledugták a zárba, hogy fölébredjek. Rövidesen elfordul, és kinyílik az ajtó a pusztulásra. Az egykori bányasziget egy eldugott, épen maradt, légmentesen záródó helyiségében éltem, az egyik régi szerszámraktárban.
– Ki vagy?
– Béla bácsi a nevem.
– Honnan jöttél?
– Magyar a nemzetem.
– Hol vagy most?
– Egy sziget a lakhelyem.
– Hová tartasz?
– A halál a végzetem.
Az életben maradásért vívott küzdelem százhetvenegyedik napján (mint eddig mindennap) válaszoltam ezekre a kérdésekre, és felébredtem. Kinyitottam a raktár ajtaját, hogy nekilássak a napi betevő patkányvadászatnak. Persze kérhettem volna kaját az erre járó turistáktól is, de az nem méltó egy rejtőzködő titkosügynökhöz, meg az inkognitómat is meg kellett őriznem. Mint minden elhagyott sziget, Gunkanjima is dugig volt mindenféle élősködővel – de ezt már mondtam. A lecsapott fedelű patkánycsapdák begyűjtése egy percet vett igénybe, és nem volt módomban megállapítani, tele van-e, vagy üres. Majd ha visszaviszem a kamrába, kiderül. Ha üres, az életem véget ér. Hetente egyszer kénytelen volt végigcsinálni ezt a játékot, így hát vittem a tartályt a folyosón, majd begyömöszöltem a raktárba. Becsaptam a raktárajtót, bebiztosítottam, fogtam egy kalapácsot a polcról, és addig ütöttem a fadobozt, amíg biztos nem voltam abban hogy ami (esetleg) benne van, már nem él. Na most, gondoltam, most elválik mi lesz reggelire. Kinyitottam a dobozt, pontosabban szétkapartam a maradványait. Üres volt.

Universal Channel, 21:00: A szerelem tengere – Nem elég hogy a patkányhús is kifogyóban, de még mintha ezzel a címmel is löknének rajtam egyet. Vajon direkt ismétlik ezeket a sorozatgyilkos-vadászós thrillereket pont most, amikor egy egészen másfajta tengerbe készülök épp belefulladni? Az se segít rajta hogy itt nő öldösi halomra a férfiakat, az én hangulatomon meg végképp nem dob semmit.

Az élet kegyetlen iróniája! Azt amit a japán pontosság nem volt képes elérni (a sziget megtisztítása a rágcsálóktól), én viszonylag rövid idő alatt elértem – de hát mindig is szerettem sokat zabálni. A császár örülne ha tudná, még ki is tüntetne. Nagy kár hogy ebből maximum posztumusz lesz, és a jutalmat is az állam fogja zsebrevágni, mivel nincsenek örököseim. Hát akkor ennyi, gondoltam, azzal elindultam vissza a szobámba. A folyosón félúton áthaladtam egy ajtókeret négyszögén. Az egyik szárny a csuklópántokon lógott; félig nyílt ajtó a semmibe. Mögötte a tenger, a sirályok, az ajtón magán meg egy töredezett tükör. Ahogy áthaladtam, egy pillanatra megláttam magam benne: egy hatalmas, fekete teremtmény, szakállasan, alvadt vérrel és szennyel összekenve, lesoványodva, szenvedő, tűrő tekintettel… Budapesten még a hidak alól is elkergetnének a közterületesek, főleg most hogy törvényt is hoztak rá. Valami nem stimmelt: zavartan megálltam egy pillanatra.

M2, 20:30: Szoba kilátással – Az 1986-os Ivory-rendezés húsz évvel későbbi feldolgozása egy elkényeztetett arisztokrata csajról és találkozásáról a szerelemmel és a való világgal (Olaszország, te csodás). Nekem is vannak kilátásaim, csakhogy nem túl jók. Vagy mégis?

A határtalan vízre meredtem, melynek minden atomját ismerősként köszöntöttem, annyiszor találkoztam már ezzel a képpel. A kép nem volt rendben. Betolakodó alak lebegett a felszínen, mint egy bálna óriási teste, aztán rájöttem, hogy mégsem az, hanem egy tengeralattjáró, amint épp felmerül és a part felé közelít.
– Nem – motyogtam. – Ember, ez nem lehet.
A hallucinációk egyfolytában gyötörtek, pedig már a pia is jó régen elfogyott. Készültem, hogy folytassam a visszautat. De persze hogy még egyszer odafordultam. Tengeralattjáró volt valóban, és az omladozó kikötő felé haladt.
-Hat hónapja, basszus! – mondtam magamban. – Sors, vagy végzet, vagy Poe madara, akármi is, ajánlok egy alkut! Ha Kroenenék jönnek vissza, innentől újjászületek. Semmi titkosügynökösdi, csak rendes melók, és persze adók is befizetve. Tabula rasa. De ha csalás, öreg… ha nem ők azok…hát akkor ezután is úgy fogok élni ahogy eddig, csak még sokkal úgyabbul. Mondjuk nem tudom hogy, mert se kaja, se pia, de akkor szellemileg fogok zülleni.

…és ehhez jó tápanyagot kínál a birkatévé (retekklubb), előbb negyed tízkor az aktuális valóságsógyőztes nímand feleségkeresős szemetével, majd 22:40-kor egy borasztóan sikerült magyar vagy nem is tudom milyen thrillerrel, ami aCoppola-féle Drakula meg az Underworld elbarmolt keresztezése a kötelezően feltűnő magyar sztárokkal (gangsta zolee) és színészekkel (Kern András mélyrepülésben). A Metamorfózis ismétlés is, szar is, mozgóképiparunk metamorfózisára meg még várnunk kell egy darabig.

Megindultam (persze fegyverrel a kézben és fedezékben) a mólók felé. A tengeralattjáró iránymódosítást hajtott végre, mert nagyon lassan közeledett. Az őrbódéban a JELZŐFÉNYEK-panelon megnyomtam a VÉSZJEL-gombot. Végigszenvedtem azt a három másodpercet, amíg nem történt semmi – ennyi időbe telt amíg az áram a kuckóm generátorától eljutott idáig, mivel minden sokkal lassabban történik. A vészjel háromszor három robbanásban elsült: kilenc könyörgés a segítségért. Még kétszer megnyomtam a gombot, a fények még kétszer villantak fel, miközben az égésben keletkezett radioaktivitás statikus sivítását még Fukusimában is hallani lehetett.
Az U-Boat hajtóművei kikapcsoltak. Basszus! Észrevettek. Megmentenek. Újjászülettem.
Visszaszökelltem a raktárhoz, és feltöltöttem az egyenruhámat. Elsírtam magam, de rohantam vissza: mint egy kísérteties torpedó, az idegen bekúszott a móló legkülső peremébe, lassan közeledve, vizsgálgatva engem. A hajó olyan óvatosan viselkedett, hogy félő volt hogy valami USA vagy szovjet őrjáratba futottam bele. De aztán meglátta a jól ismert vaskeresztet az oldalán. Az óriási tengeri farkas mellém ért. Oldalán barátságos fénnyel világítottak az ablakai, tisztán ki lehetett olvasni nevét és a regisztrálási számát: NOSTROMO-T34. A hídon álló halálfejes sapkás figura is furcsán ismerősnek tűnt. Talán valami havas tájon találkoztunk?... Nem maradt időm gondolkozni, az illető ugyanis leordított a vezérlőbe:
-Verdammt, ez ist még életben lenni, Herr Kroenen!
-Scheisse, das ist nein gut. Tizenkét csomó hátra, majd ősszel visszajövünk.
És ennyi: egyik pillanatban a hajó ott volt mellettem, a másikban alámerült, a harmadikban megindult visszafele. A megbízó elutasította a segítségnyújtást; hajó cserbenhagyta. Ledöbbentem, a jelzőpanelhez ugrottam, és ütötte a billentyűket. Vészjelzés, leszállás, felszállás és karanténjelzés sugárzott a kikötői házikóból, fehér, vörös és zöld fények lüktettek, könyörögtek… de a Nostromo-T34 nyugodtan és kérlelhetetlenül távolodott. Béla bácsi, a felbérelhető szuperügynök, nem létezett többé. A kulcs elfordult, az ajtó kinyílt. Az ajtón kilépő egyszer s mindenkorra eltüntette az előtte valót.
– Elmentél mellettem! – mondta lassan emelkedő dühvel. Hagytál megrohadni, mint egy kutyát. Hagyod, hogy megdögöljek, Nostromo… Nostromo-T34. Nem! Kiszabadulok innen! Követni foglak, Nostromo! Megtalállak, Nostromo! Visszafizetek! Elrohasztalak! Megöllek, Nostromo! Lelkifurdalás nélkül megöllek!
A düh felfalta a megbízói iránti engedelmességemet, megindított bennem egy láncreakciót, amely sátáni géppé változtatja majd az egykori Béla bácsit. El volt döntve a további sorsom.
Nostromo, lelkifurdalás nélkül megöllek!
Olyat tettem, amire világmentő szuperügynökként sose lettem volna képes: megmentettem saját magam.


VASÁRNAP, MÁJUS 15.

Két nap alatt átfésültem a szigetet, és találtam is egy megbütykölhető hajóroncsot, megtanultam annak a néhány navigáló műszernek a használatát, ami még épségben volt benne.

Filmmúzeum, 1:40: Privát rocktörténet: Az Auróra – Ez is volt már Cirkáló, bár akkor még női énekes állt a hídon, ebben a felállásban rögzítettek pár legendás számot, majd a rendőrség kitüntetett figyelme előbb betiltáshoz, majd kulttá váláshoz vezetett, ami a Viszlát Ivánnal teljesedett ki (immár Bótos Kriszta nélkül). A történet sajna itt is úgy végződött mint az Anima Sound Systemnél, vagyis családon belül maradtak a zenekari posztok, a tanulságot mindennki maga vonja le. Maradjunk az ÉN hajómnál! Áttanulmányoztam a kézikönyveket, amelyek a hajó patancsnoki hídján voltak szétszóródva. Sajnos mind japánul volt, úgyhogy ezt baszhattam, maradnak a csillagok. Betájoltam magam, és indulás. A bosszú nem várhat. Utoljára csekkoltam a tévéműsort. Ha valamit sajnáltam, az az hogy a Mester és Margarita ismétlését most ki kell hagynom az M2-őn, pedig a lengyelek egy kivételesen jó adaptációt hoztak össze. Mindegy, a magyaroknak 21:25-től jó lesz, nekem ezen a rohadt bárkán kicsit kevésbé. A kormányt beállítottam nagyjából arrafele amerre a Nostromo eltűnt, és lefeküdtem aludni. Rámfért.

Japán és Kína között széles övezetben helyezkednek el a szigetek. Ezernyi ismert és ismeretlen közül a legegyedibb a Robinson-sziget volt.

Negatív  Penta  Oktogon
Lakói vadak voltak, a huszonegyedik század egyedüli vademberei; egy KGST-országokbeli tudósokból álló kutatócsoport leszármazottai, akik hajótörést szenvedtek, és ottrekedtek a szigetvilágban. Mire (újra)felfedezték őket, addigra már sajátosan techno-primitív anarcho-szocialista világot és kultúrát építettek fel. A szigeten szándékoztak maradni, vadon és romlásban, barbár módon megcsúfolva azokat a tudományos eljárásokat, melyekre őseiktől emlékeztek. Politikai rendszerük is hasonló módon hányt fittyet falomlásnak és parasztrojkának egyaránt. A Legszabadabb Népnek nevezték magukat. A világ örömmel megfeledkezett volna róluk, ha honlapjukkal nem hirdették volna hogy jelen vannak, blogjaikkal pedig azt, hogy terjeszkedni kívánnak. Béla bácsi hajója a tengeren keresztül nem a Nostromo T-34, nem is Kína, hanem a szigetek felé bukdácsolt. A Robinson-szigettől alig egy mérföldnyire haladt el, és a Legszabadabb Nép azonnal zsákmányul ejtette, hogy népességüket gyarapítsák vele. MíG Béla bácsi álMában Fellini Rómájában járt, hajóját a Robinson-szigetre vontatták éjfél után húsz perccel.


Mikor felébredtem, nem volt rajtam egyenruha. Egy üvegházban voltam, ahol növények termelték a friss oxigént (bár azt nem értettem miért pont vadkendert használnak erre a célra). Az üvegtetőn át beragyogott a reggel fénye; a levegő forró volt, és nedves. Egy enyhén alkesz arc bámult rám, melyet hatalmas vörös csillag díszített. A csillagba még betűket is tetováltak: JÓZSI. A JÓZSI ékezetén apró, felfelé mutató nyíl jelezte a Mars szimbólumát, amivel a tudósok a hímnemre utaltak.
– Mi vagyunk a Legszabadabb Nép – mondta Józsi. – Józsi vagyok, ők pedig az embereim.
Hát találkoztam már szimpatikusabb figurákkal is, mit ne mondjak: minden arcra vörös csillag volt tetoválva, azon belül pedig a név.
- Te vagy az egyetlen, aki az utóbbi ötven évben élve érkezett. Hatalmas férfi vagy. Igen. A legéletképesebb megérkezése szerepel Szent Che és Mégszentebb Fidel dogmájában.
Duna, 22:20: A bőségszaru – Idealizáló filmecske Kubáról, Kubából, ennek nagy divatja van a Buena Vista óta. A kötelező zene és érzelmek mellé egy kis társadalomkritika is jár a jól (???) házasodásról. Se Kuba, se a házasság nem szívügyem, úgyhogy részemről A BŐSÉG SZAR.

– Szöveccségbe forr! – bőgte a tömeg. A szöveg valahonnan ismerős volt.
A Józsiként bemutatkozott személy megragadta a csuklómat, ahogy az orvos tapintja ki a pulzust. Ördögi ajka hangtalanul számolt egészen kilencvennyolcig.
– A pulzusod. Kilencvennyolc egész hat tized – mondta, majd elővett és áhítatosan megrázott egy hőmérőt. – Ideális: a minden oldalról fejlett szocialista emberítpusé.
– Tszabad köztársasága! – jött a kórus. Megvan, ez az Internacionálé, amit a Nászinduló dallamára énekelnek. Mit is jelenthet ez?...
Józsi odakínált nekem valami teafűfélét. A címkén ez állt: C. Indica. Határozottan elutasítottam, nem mintha valami bajom lenne az indiaival, de nincs itt valami angol tea? Józsi ekkor kivett az előbbi zacskóból egy maréknyi teafüvet, belerakta egy pipába, és meggyújtotta. Kifújta a füstöt (kurva büdös volt, el is kezdtem szédülni rendesen), majd intett. Három lány jelent meg előttem. Az ő arcuk is rettenetesen el volt torzítva: mindegyikükre a sarló és kalapács jelét tetoválták, s bele a nevüket: Joan, Moira, és Polly. Mindegyik név "O"-jának egy apró kereszt volt az alján. Merthogy nők voltak. Elvileg.
– Válassz! – mondta Józsi. – A Legszabadabb Nép természetes kiválasztódást gyakorol. Légy szabad a választásodban!
Talán a füst hatására, talán nem, de elájultam, utolsó erőmmel Moira felé mutatva. Távolról hallottam a szavakat:
- Anaaa Gyoroszorszá Gkovácsolta FRÍÍÍÍGY!
Vagyis ez valami esküvő lehetett? De mégis kié?...

FEM3, 21:50: Pénzes asszony kerestetik – Van egy olyan érzésem hogy nem lesz olyan szerencsém mint Walter Matthaunak, aki a pénze miatt vesz el egy visszahúzódó lányt, aztán a kényszerházasságba lassan beköltözik a szerelem is. A Legszabadabb Népnek se pénze, se bombanői, az érzelmekkel meg úgy vannak mint az 1984 (egy)pártja. Akárhogy is lesz, jövő hét végén kiderül...




Kulcsszavak: Béla bácsi, Alfred Bester

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés