Kupolával fedett, kör alakú hallban tértem magamhoz. A helyiség tele volt rozsdás, régi felszerelésekkel: volt benne centrifuga, műtőasztal, tönkrement röntgengép, fertőtlenítőkészülék és dobozszámra rozsdás sebészeti műszerek. A sarokban egy lepusztult szerver árválkodott. Ez a sziget központja, gondoltam, itt szerkesztik a honlapjukat is! Vergődtem és félrebeszéltem, míg a műtőasztalra szíjaztak. Megetettek, megborotváltak és megmosdattak. Két férfi kézzel forgatni kezdte az ősi centrifugát, ami ritmikusan csörgött, akár egy harci dob vagy egy óriás kereplő. Lois Viktor építményei jutottak eszembe e pokoli élmény hallatán! Az egybegyűltek dobogni kezdtek lábaikkal, és énekeltek. Bekapcsoltak egy húszéves Macintosh laptopot, mely nem volt kompatibilis a 320 volttal, ezért a memóriája felforrt , sivító gőzzel árasztva el a hallt. Bekapcsolták az ősi röntgenkészüléket, mely rövidzárlatos volt, és perzselő fényt árasztott a gőzös hallon keresztül. Egy horrorfilmben simán elment volna mindez, de úgy hogy én feküdtem a közepén, mindjárt nem volt annyira jópofa! Itt a biztos halál, gondoltam, valahol homályosan még élveztem is hogy lemaradok a sok szemétről, például a Csillag születikről (RTL Klub, fél kilenc, nem kár ezért a nyomorult világért, gondoltam). Egy három méter magas alak emelkedett az asztal fölé; Józsi volt gólyalábakon. Sebészsapkát viselt, maszkot és orvosi köpenyt, mely a vállától leért egészen a padlóig. A köpeny sűrű, vörös és fekete hímzése a test anatómiai felépítését illusztrálta. Józsi úgy nézett ki, mint Barcsay művészeti anatómiájának egy életre kelt, rikító ábrája – de inkább, mint a nővérek a Silent Hillből. Mondom, elbaszott egy jelenet volt!
– Legyen a neved…Aléb! – zsolozsmázta.
Fülsiketítő ordítozás kezdődött. Józsi meglóbált egy rozsdás kannát fölöttem. Az éter bűze elárasztott mindent, elvesztettem öntudatom utolsó foszlányait is, és sötétség burkolt be. De a sötétségből újra és újra kidagadt a Nostromo-T34, amint elhúzott, hogy beleégesse magát vérembe és agyamba, míg újra erőt nem vett rajtam a bosszúért lihegő néma kiáltozás. Homályosan tudatában voltam a mosdatásnak, etetésnek, dübörgésnek és zsolozsmázásnak meg az egész szarságnak, végül elérkezett a föleszmélés tiszta pillanata, elég ha annyit mondok hogy amikor egyszer James Bonddal vodkanarancs-ivó versenyt rendeztünk, annak is könnyebb volt a másnapja. Csend vett körül. Egy ágyban feküdtem, a Moira nevű lány mellett.
– Ki vagy? – krákogtam enyhán másnaposan.
– A feleséged, Aléb.
– A mi?
– A feleséged. Engem választottál, Aléb. Társak lettünk.
– Micsoda?
-A Legszabadabb Nép nevében társak lettünk Ketten a farmon - mondta Moira büszkén. Felhúzta hálóingének ujját, és megmutatta lesoványodott karját, ami négy rút vágás nyomát viselte. – Beoltottak valami újjal, valami régivel, valami kölcsönzöttel és valami vörössel. A hallucinogénekből sajna kifogytunk.
Még csak a2 kellett volna, gondoltam, és kimásztam az ágyból.
– Most hol vagyunk?
– Az otthonunkban.
– Miféle otthon?
– A tied. Közénk tartozol, Aléb. Minden hónapban nősülnöd kell, és számos gyereket nemzened. Ez tudományos lesz. De én vagyok az első.
Bármikor máskor éltem, sőt visszaéltem volna a helyzettel. De nem most! A bosszú fontosabb volt mindennél. Nem törődtem a nővel, vizsgálódni kezdtem. Egy átépített hajó főkabinjában voltam… valami magánjacht lehetett. A főkabint hálószobává alakították át. A hajóablakhoz tántorogtam. A bárka bele volt betonozva a szigetbe, átjárók vezettek róla a főrészbe. A hajófarhoz mentem. A hajómotort konyhává alakították. A tankokban bőven volt üzemanyag, de a kabinok fölötti kis kályhát táplálta. Az irányítókabin most nappali szoba volt, de a vezérlőberendezés működőképesnek látszott. Gondolkodtam. Mit tenne most Jack Bauer, így félúton Szerelem és gyűlölet között? HátraMentem a konyhába és 1eszereltem a kályhát. Az üzemanyagtank0kat összekapcs0ltam a hajómotorral: Moira kíváncsian követett.
– Mit csiná1sz, Aléb?
– Tágulj innen, te lány! – m0rdultam rá. – Egy Nostromo nevű tengeralattjáróval van dolgom. Érted, te lány? Elrepesztek ezen a csónakon, na!
Moira riadtan hátrált. Ebben a pillanatban hatalmas zörgés töltötte be a bárkát; Józsi és ördögi arcú Legszabadabb Népe döngette odakinn a hajótestet. Ezzel a rítussal köszöntötték az ifjú házasok nászának kezdetét. Moira kiáltozott és menekült, én meg beszorítottam egy sarokba, letéptem róla a hálóköntösét, megkötöztem vele és betömtem a száját: még így is épp elég zajt okozott, hogy nyugodtan lerobbanthassam a hajót a szigetről. Úgy-ahogy összetákoltam a géptermet, már majdnem szakember voltam benne. Amikor végeztem a szereléssel, felemeltem a kapálódzó lányt, és a fedélzeti nyíláshoz cipeltem.
– Menj vissza! – kiáltottam Moira fülébe. – Kotródj! Kirobbantom magam a Robinson-szigetből. Pozdorjává zúzom, te lány. Lehet, hogy mindenki meghal. Figyelmeztesd a többieket! Menj már, te lány!
Kinyitottam a fedélzeti nyílást, kitettem a lányt, majd becsaptam az ajtót, és bebiztosítottam. A zenebona hirtelen abbamaradt.
A vezérlőpultnál egy gyors mozdulattal beindítottam az égést. A hajtómű tompán megrázkódott. Megvártam amíg a hőmérséklet eléri a megfelelő gyújtási hőt, majd begyújtottam a hajtóműveket. Az üzemanyag hatalmas robbanással meggyulladt, és láng lövellt ki a hajó farából. A bárka remegett, csúszkált, izzott. Fémsikoltás hallatszott, majd a nagy test csikorogva mozdult előre. Fém, kő és üveg hasadt darabokra, mikor a hajó kiszabadult a sziget fogságából a nyílt vízre.

Egy szomáliai kalózhajó, a De PuTa Madre kapitánya, bizonyos Depp Sparrow szedte fel végül. Hét hónapos forró háborúval (és persze az amerikai flottával) a háta mögött Sparrow kapitány éber volt, de óvatlan. Mikor a bárka nem válaszolt és nem adott azonosító jelzést, nyugodtan A TÖMEGBE belelövethetett volna, de Béla bácsi hajója kicsi volt, a kalózok meg pénzRe és kajára vágyTak, így aztán közeLebb jöttek és megcsáklyázták. Odabent a hajó halomnyi unalmas ócskasága és az otthonias bútorok között megtalálták a másnapos részegként csúszkáló Béla bácsit. Megint vérzett, tele volt bűzlő üszkösödésekkel, és a feje féloldalt megkocsonyásodott, szinte tölgyesedett. A De Puta Madre fedélzeti elkülönítőjébe vitték, és még gondosan el is függönyözték a tartályát. Még a tapasztalt tengeri medvék is rosszul lettek tőle, nem bírták a Kiképzést!444 négy

Mint később megtudtam, miközben a hajó a szokásos menekülőútvonalukon halad, a hi-tech műtő magzatvizében összefoldozták a testem, és útban Európa felé visszanyertem az öntudatomat, és a beszámolók szerint N-nel kezdődő szavakat bugyborékoltam. Tudtam, hogy megmentettek. Tudtam, hogy egyedül az idő áll köztem és a bosszú között. A betegfülke ügyeletese is hallhatta örvendezésemet a tartályban, mert azonnal Depp Sparrow-ért küldött. Az enyhén buzis kinézetű kalóz széthúzta a függönyöket és fölém hajolt. – Ember, hallasz engem? – suttogta.
Felmordultam. Sparrow még közelebb hajolt.
– Mi történt? Ki az ördög tette ezt veled?
– Mit? – krákogtam.
– Nem tudsz róla?
– Miről? Mi bajod velem?
– Várj egy percet, mindjárt.
Sparrow eltűnt, majd öt másodperccel később újra megjelent, ezúttal egy tükörrel a kezében. Kiemelkedtem a folyadékból. Világosodott lassacskán az elmém.
– Rémlik már, ember. Valamire emlékszem. Elkötöttem egy hajót, csak aztán sok volt a vodkanarancs és elvesztettem a fejem…
– Mi?
– Elvesztettem a fejem.
– Ember, egyáltalán nem veszítetted el a fejed.
– Nem bírtam a hajót kormányozni. Elfelejtettem, hogy kell, pedig szuperügynök vagyok. De elfelejtettem mindent. Alig emlékszem valamire. Én…
Rémületemben elhallgattam, mikor egy rettenetes, tetovált képet tartott elém az ügyeletes. Nem is tudom mire emlékeztetett, talán valami önkényuralmi jelképkre…igen, egy vörös csillag, ami az arc nagy részét elfoglalta. A homlokán egy név ékeskedett: ALÉB. Gondolkodtam, kalkuláltam, majd felkiáltottam gyötrelmemben. A kép egy tükör volt, és az arc az én arcom! Szuperügynökhöz nem méltó módon elájultam. Homályosan emlékeztem arra hogy tíz órakor most már egész biztosan lemaradok egyik kedvenc Pierre Richard –filmemről (Félénk vagyok, de hódítani akarok), gondolom a szomáliai kalózoknál nem fogni a Story 4-et…hát kár, mert bár ismétlés, ezt akárhányszor leadhatják…zuhantam a sötétbe, a távolból még hallottam Depp Sparrow lelkendezését:
-Ízirájderöcsém, ez aztán az extrém bódymód tetoválás!


Hát úgy néz ki, életemet immár egy vöröscsillaggal a pofámon kell leélnem, de sebaj, több is veszett Mohácsnál. Az Alébbal is megbékéltem, amióta borotválkozás közben rájöttem hogy legalább a tükörben Bélának látszik. Ennyi maradt a régi énemből, meg a bosszúvágy a tengeralattjáró után. Azt az HBO nélkül is tudtam hogy a kutya Az ember leghűségesebb barátja. Nekem is jól jött volna így este nyolc óra tájban egy négylábú társ, de a legutolsó amire most vágytam az depresszív, sírásig megható film arról hogy mennyire ragaszkodóak az állatok, tudom én azt magamtól is. Egy kutya sose tett volna olyat mint Kroenen és haverjai. Bárcsak meglenne még az ufóm! Bárcsak el se jöttem volna Magyarországról! Amikor senki se figyelt, belőttem a laptopot, és végigzongoráztam a tévéműsort. Fél tíz előtt öt perccel második részéhez érkezett a Mester és Margarita az M2-őn, én meg stabilan lemaradok erről is, amilyen szerencsém van, csak jóval a vége után fogok hazatérni. Ilyen az élet és a szerencse. A Duna 2.-őt böngészgetve eszembe jutott hogy annak idején a hatalom üldözte a lakásszínházakat (egész pontosan azt az egyet ami akkor volt az országban Halász Péterék jóvoltából), most meg valóságos reneszánszát éli a dolog, 22:10-től Dusa Ödön munkásságával ismerteti meg a sznobokat az Egyszemélyes Magányszínház (már a cím is mennyire önmagyarázó!). BerTolT ajánlaná, én azt mondom hogy aki tud, az kutassa fel az eredeti Lakásszínház munkásságát, ami a maga idején jó volt és sokkoló, nem véletlenül látogatták az előadásait úgy a COOL emberek mint a különféle ügyosztályok lelkes munkatársai (én ebben nem voltam benne természetesen). Ugyanott egy tipikusan magyar karriert adnak újra hajnali háromnegyed egytől, mégpedig Rubik Ernőről, akinek bár Égen és földön nem találni párját, a hazája mégis mostohán bánt vele, ahogy a géniuszokkal általában szoktak errefelé, vagyis a magyar hivatalok totojázása közben külföldön lekoppintották a Rubik-kockát. Ez csak azért jutott eszembe, mert az Indexen olvasható interjú szerint Magyarország két legtehetségesebb alkalmazott grafikusa, a legendás Boros-Szikszai páros is külföldre költözik. Egy újabb ok arra, hogy ÉN hazatérjek, otthon szükség van rám!...de csak a jogos bosszú után.

Az ügynökszakmában az alvó fázis a legőrjítőbb, az ember csak várja hogy történjen valami. A kevésbé tapasztalt hajósok a tengeribetegségbe menekültek volna, de nem én! Az ingadozás miatti hányinger és a bevitt rummennyiség egálba került, úgy álltam mint a cövek, viszont a rum hatására elkezdtem különböző internetes fórumokon hozzászólni. Végülis mit tehetnek, nyílt tengeren vagyunk, meg hát csak van egy rohadt tűzfal ezen a hajón!... Fura egy helyzetbe kerültem, kb. mint Nick Nolte ma két alkalommal is, először tíztől a Filmmúzeumon (Éj anyánk, bármennyire is Vonnegut, de ismétlés), majd 00:10-től a TV2-őn. Mindkét filmjébe rejtőzködő ügynököt alakít, és mindkettőben lelepleződik, bár az egyikben a náciknál kémked amerikaiaknak, a másodikban túl sokat tud mint Hitchcock embere, és a köddé válás mellett dönt, de a családi kötelékek erősebbek mint a kötelességtudat, így vár rá 10 nap szeptemberben, és halál (?) Velencében. Csúnya vég, nekem el kell kerülnöm. A De Puta Madre csak szelte a végtelen vizeket, eljött az ideje hogy beszéljek Depp Sparrow-val. A laptopot összecsuktam, elsétáltam a parancsnoki hídig és bekopogtam.
-Bújj be, haver!-szólt a kedves invitálás, én pedig engedelmeskedtem neki.
-Mr. Sparrow…lenne egy kérdésem. Merre, meddig megyünk? Harcra, háborúba? Hírmagyarázást szedni gyöngyös koszorúérre?
-Buta fiú. Először is felmarkoljuk érted a váltságdíjat, majd irány a Karib-tenger, én mindig ott, a Kék Osztrigra öbölben pihenem ki a rablás-fosztogatás fáradalmait.
Azt hittem rosszul hallok! Nem a Kék Osztrigán lepődtem meg, kinéztem ebből a fickóból hogy ilyen helyekre jár. Hanem a mondat első fele!
-MIT akarsz te felmarkolni értem?
-Váltságdíjat, természetesen. Csak nem gondolod hogy merő jótékonykodásból hoztunk vissza az életbe?
-Dehogy hoztatok vissza, csak egy kicsit elhagytam magam! Jó hogy vizitdíjat nem számoltok fel!
-Ember, ne vedd a szívedre. Örülj hogy nem szeletelünk fel és készítünk el vadasan mint ahogy az embereket általában szoktuk.
Közben kinyíltak az ajtók meg szekrények, és vérszomjas arab meg francia kalózok másztak elő belőlük. Remélem hogy nem mindegyik olyan ferde nemi érdeklődésű mint Depp Sparrow, különben csúnya végem lesz :SSS Ám ekkor valami óriási zaj hallatszott a fejünk fölül, innentől senki se törődött velem, rohantak amerre tudtak. Egy helikopter közeledett felénk, japán kamikazékat megszégyenítő sebességgel. Pedig amerikai gép volt! Nem lehetett eldönteni hogy akik irányítják azok direkte vezérlik össze-vissza, vagy erre kaptak parancsot. Nem is maradt sok idő töprengeni, mert a fedélzet felett megálltak az óriás propellerek, a gép rázuhant az ide-oda futkosó kalózokra. Depp Sparrow menekült. A helikopter ajtaja kivágódott, géppisztolyos katonák ugráltak ki belőle, én pedig, mint az egyetlen itteni civilizált ember, kötelességemnek éreztem hogy köszöntsem megmentőimet.
-Ólráj! Frencsip! Halóhaló!
Egy tisztnek kinéző figura egyből kiszúrt magának. Hiába, mi katonák megértjük egymást!
-Excuse me, sonny, but who’s the main bad guy here?
Természetesen a kalózok főnökére gondolt! Előszedtem mind a nyolc általánost és válaszoltam neki:
-He’s running towards the lifeboats over there. Hard to miss him in those drag queen clothes!
A tiszt hálásan megveregette a vállamat, és kiadta a tűzparancsot, én meg igyekeztem úgy tenni mint ha ott se lettem volna. Kemény dolog az élet és még keményebb a halál, az egyszer biztos. Viszont az amerikai hadsereg mindig gyors és tiszta munkát végez! A fickó azonban nem tágított, kisvártatva megint odajött.
-Hey man, this ain’t the guy we’re looking for! We are Special Unit 23 of the Anti-Terror Squad. We’re on a mission from the White House to find a certain Mr. Bin Laden. Where the fuck is he?
-Of course it’s not Bin Laden, just some crossdresser. I don’t know where Bin Laden is, I guess he’s hiding somewhere in the caves of Afghanistan, rather than joyriding in a pirate ship.
-You mean this is a pirate ship?
Gondolkodtam a válaszon, de leginkább azon hogy felfedjem-e magam. Döntöttem: nem kockáztathatom hogy esetleg engem is fejbelőjenek mint esetleges tanút.
-Yes sir, it’s most certainly a pirate ship, and I’m Secret Super Agent Béla, James Béla, on a secret federal mission, in cooperation with the US spy systems, and I’m very grateful for you for finding me. After all…how did you find me?
-Well, we’ve followed an IP address. Some idiot just spammed an FBI agent’s blog from a PC from this ship. You have no idea who could that be?
Éreztem hogy most a hallgatás a kifizetődő. Megráztam a fejem. A katona elgondolkozott.
-Sir, may I ask you something?
Mit akar ez kérdezni?!
-Yes.
-When you write about this mission…in your report…
-Yes?
-Could you leave out that we didn’t kill the right person?
Éreztem hogy most a hallgatás a kifizetődő. Bólintottam. A katona megkönnyebbülten felsóhajtott.
-OK, then. Put down the lifeboats, guys. We’re heading for the US shores.
Hogy miiii? Evezzünk el egész Amerikáig?! Na neeeeee. Francért kellett összetörni azt a helikoptert!