Felpattant a szobám ajtaja. RögTön tudtam jóL, hogy vége a játszmának. Oswald besétált. Boldog, enyhén unott vigyort öltöttem, és hátradőltem a székemben. Csaknem szó szerint tudtam, mit f0g m0ndani, még mielőtt a száját kinyitotta volna:
– James Béla Di S2uper, letartóztat0m önt az itt töltött...
A töltött szóra vártam. Érzésem szerint így stílusosabb. Mihelyt elhangzott, megnyomtam a gombot, mely begyújtotta a plafonba rejtett feKetepor-töltetet. A keresztgerenda élesen megroggyant, az alája polcolt sok-sok sörösüveg hajszálpontosan Oswald feje búbjára huppant. Ó, mennyire ironikus, hogy pont az együtt elfogyasztott piákkal kólintottam fejbe, másodszor is kiütve őt! Ez az igazi újrafelhasználás! :DDD A vakolat pora lassan ülepedett le. Hívatlan vendégem mutatóujja enyhe vonaglás után vádlón meredt rám. Hangjának csengését kissé tompították az üvegek, de érzékeltette, hogy neheztel. Az igazság az, hogy kezdett unalmassá válni a szövege.
– ...az itt tölTött idő alatt elköVetett illegális letelepedés, titkos bevetések meghiúsítása, demokrácia-exportálás akadályo2tatása, összeesküvés és fitymaszűkület miatt…
Ebben a hangnemben folytatta egy darabig. Tekintélyes lista volt, de számomra nem tartalmazott, csak kevés újdonságot. Nem is hagytam, hogy megzavarja munkámat. Készpénzt tömködtem óvatosan a bőröndömbe. A felsorolás végén új vád ékeskedett. Jó nagy köteg ezerdolláros bankóba fogadnék, hogy a hangja egyértelműen sértődött volt.
– A felsoroltakon túl immár egy speciális titkosügynök megtámAdásának vádja is szerepel a nyilvántartó lapján. Ez a cselekedete természetesen ostobaság volt, mivel félig ember, félig gép robotzsaru vagyok, az agyam és a gégém páncélozott, középső pikkelyes szelvényemben pedig...
– Ezt mind én is tudom, Lee, sőt azt is, hogy pont a fejed tetején van, azaz csak volt a rádió adó-vevőd. Viszont sehogy se szeretném, ha máris jelentést tehetnél a barátaidnak.
Ahogy a sittet kerülgettem a földön, a Lee ujjai a lábam után kaptak. Én persze számítottam rá, s így a mozdulat öt centivel rövidebbre sikeredett a kelleténél. Éppen elég titkosügynök volt már a nyomomban, tudtam, mennyire elpusztíthatatlanok, főleg ez az új fajta ember-humán hibrid: felrobbanthatod vagy leütheted őket, egyre megy, amíg akár egyetlen ujjuk mozog, utánad vonszolják magukat, s csak úgy fröcskölik magukból az eperhabmoralitást. Ez a mostani se tett másként. Hogy hagyjak fel bűnös életemmel, fizessem meg, amivel a társadalomnak tartozom, minek kellett belekeverednem az amerikai titkos akciókba, és miérT nem hagyom hogy emiatt most likvidáljanak, miegymás. Szavainak visszhangja egészen az alagsorig kísért.
Ettől kezdve minden másodpercem apróra ki volt számítva. Körülbelül három perc múlva a nyomomban leSznek. Nekem pedig pontosan egy perc nyolc másodpercre van szükségem, hogy elhagyj4m a Dakota-házat. Ez nem jelentett sok eLőnyt, és minden pillanatát ki kellett használnom. Egy rúgással szabaddá tettem a konyhai lift ajtaját, bemásztam, majd leküldtem magam az alagsorba, a mosókonyhába. Egyetlen szakács se nézett föl, mikor átrobogtam a kondérjaik között. Meg is lepődtem volna, ha megteszik. Valamennyien mexikói bevándorlók voltak, szerény szellemi kapacitással: csak egyszerű, monoton munkára voltak alkalmasak, ezért is vették fel ide pont őket. A Dakota-ház fenntartóinak hanyagsága volt az én sikerem titka: még akkor se néztek fel, amikor beugrottam egy konténernyi, elszállításra váró konyhai hulladék közé. Itt vártam, és nem kellet soká: hallottam amint a kötelező félóránkénti takarítóbrigád feltolja a konténert a kint várakozó szemeteskocsira. Most kellett észnél lennem, hogy átjussak a gép automatikáján, amivel másfél méteres darabokba bálázta a szemetet. Ez nemigazán sikerült, de nem is baj: kaptam levegőt, és legalább mindig puhára fogok esni…Az én szakmámban az embernek egész életében emlékeznie kell az alapszabályra: ha egy küldetésnek vége, akkor VÉGE! Persze a kísértés hatalmas: csak még egy napig csináljuk, csak még egy kört ezen az izgalmas hullámvasúton! Csakhogy ez a legbiztosabb módja, hogy az ember közeli ismeretségbe kerüljön a betoncipőkkel – és tökmindegy hogy a maffia vagy az állambiztonság teszi a lábunkat ebbe a kényelmetlen lábbelibe.

Három perc múlva megindult a szemeteskocsi. Örökkévalóságnak tűnt amíg áthaladt a biztonságiakon, pedig többször is megmértem: az út mindig éppen tizennégy másodperc. Ez volt a menekülés legveszélyesebb szakasza. Minden izmom pattanásig feszült, amikor a kocsi lassítani kezdett. Kezemben szorongattam 0,75 kaliberű visszalökésmentes pisztolyomat. Ez maximum egy hibrid titkosügynöknek elég, többnek nem. A kocsi továbbhaladt. Megkönnyebbültem. Senki. Nyilván a teljes környéket lezárták, de azzal nem vesződtek, hogy a kukáskocsikat átvizsgálják. A rohadó karalábé között is tisztán hallhattam a rendőrautók szirénáit. Kedves zene fülemnek. A zajból ítélve legalább a fél rendőrség odalent rohangászik. Úgy fogadtam ezt a kitüntetést, mint sikeres művész a tapsvihart. A kocsi fél New Yorkot végigbóklászta az újabb és újabb hulladékadagokért, kezdett olyan zsúfoltság lenni mint otthon a hetes buszon (még mindig az az átkozott honvágy, a fene egye meg!), de így, összepréselődve is élveztem a színjátékot. Mindenki engem keres, egész Amerika barátjából egy perc alatt üldözendő közellenség lettem – és mindenki bevette a részeges karatemester-trükköt, elhitték hogy Béla bácsi, a vén kocsmatöltelék kiiktatásához elég némi pia, egy-két, a barátságomba férkőző szomszéd! Hát csalódtak, nagy szégyen ez az FBI-nak hogy Egy egyszerű Magyar-szovj3t kiképzésen átesett alvóügynök túljár az eszükön. A kocsi megállt, és a New York mellett tornyosuló számtalan szeméthalom egyikére ürítette rakományát. Vártam egy félórát, majd egy metszőollóval nagy nehezen csak kivágtam magam a szemétbálából. Síri csend, sehol semmi baljós jel. Oké! Ideje rohanni. Még nem úsztam meg, de a legrosszabb, legkockázatosabb részen túljutottam. Alig két zavartalan Percre van csak szükségem, és James Béla Di Szuper - más néven Szuperbéla - ismét kisiklik a hatóság kezei közül. A szeméttelep nyirkos, homályos szellőztetőrendszerének barlangjába a kutya se tette soha a lábát. Egy hete gondosan ellenőriztem, vannak-e itt akusztikus vagy videopoloskák. Mindent tisztának találtam. A por is háborítatlannak látszott, csak a saját lábnyomaim díszelegtek benne. Kénytelen voltam feltételezni, hogy poloskákat azóta se telepítettek. A rendőrszakmában fontos a bizalom.
Pápá, James Béla, kilencvennyolc kilós, hatvanöt éves, derékban vastag, borvirágképű, tőrőlmetszett szuperügynök, kinek Fényképei, no meg ujjlenyomatai országok ezreiben gazdagítják a rendőrség dossziéit. Először az ujjlenyomatoktól szabadultam meg. Amíg viseli őket az ember, második bőr módjára simulnak a kézre. Elég azonban egyetlen simítás az oldószerrel, s átlátszó kesztyűként lehet lehúzni őket.
A ruháim következtek (nem káR értük, teljesen átvették a zöldségszagot), majd a bizalomgerjesztő álpocak, melyet az eredeti (szintén nem kicsi!) pocakoMhoz szíjaztam, s mely húsz kiló termittel kevert ólmot rejt. Gyorsan végigtörlöm a szőkítőszerrel a hajamat és szemöldökömet, hogy visszanyerjem a természetes barna árnyalatot. Kicsit fáj, amikor kipiszkálom az orrdugaszokat és az arcpárnákat, de sebaj, hamar elmúlik. Ilyenkor úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna. Bizonyos értelemben így is van. Húsz kilóval könnyebb és tíz évvel fiatalabb lettem (persze csak papíron, a valóságban még mindig hatvanöt éves vagyok : ( ), a személyleírásom teljesen megváltozott (jut eszembe, egyszer majd a hasamra is ki kell találnom valamit). Bőröndömben komplett öltözéket és a kontaktlencsék helyett sötét keretű szemüveget is hoztam. A készpénz könnyen elfért egy aktatáskában.

A termit majd elintézi a bizonyítékokat. Egy kupacba rugdostam a levetett holmit, és begyújtottam a töltetet. Zúgva kapott életre a láng. Palackok, ruhák, cipők, súlyok, a zsák meg a többi mind vidám lánggal égett. A rendőrség kormos foltot talál majd a cementen, és a mikroanalízis révén néhány molekulával közelebb juthatnak hozzám, de ennél többre aligha mennek. A falon vígan ugráltak a termitláng vetette árnyékok. Továbbra is kedvezett a szerencse. Senki se volt a telepen, se a közeli metróállomáson. A következő percben már kisebb csoport hasonszőrű üzletember társaságában léptem ki az expresszliftből a repülőtér földszinti előcsarnokába.

Már hozzászoktam, hogy megannyi hordozható tévékamera irányul rám – persze a bolygó nagy része így van vele, annyira a mindennapok része lett ez a megfigyelősdi. Az emberek többségének fel sem tűnt a reptéren sem a kamera, sem pedig a körülötte csoportosuló zsaruk. Egyenletes léptekkel mentem feléjük. Az erős idegek komoly előnyt jelentenek ebben a szakmában.

Már át is haladtam az ellenőrzésen. (Közben eszembe jutott, hogy mintha csak sót dörzsölnének a sebeimbe, a Duna 19:20-kor megismétli Verne regényének közepesen jól sikerült feldolgozását, igen, a Nemo kapitányról van szó, amiről nekem mindig az engem cserbenhagyó tengeralattjárók jutnak eszembe.) Semmi se történt, így biztonságban tudhattam magam. Az a kamera nyilván közvetlen kapcsolatban állt a rendőrség központi számítógépével. Ha akárcsak nagyjából egyezett volna a személyleírásom azzal, amit a nyilvántartásban őriznek, a komputer riasztotta volna a rendőröket, azok meg nyakon csípnek, mielőtt egyet léphettem volna. A komputeres, Facebook-on alapuló arcfelismeréses kombinációt képtelenség kicselezni, hiszen a másodperc ezredrésze alatt reagálhatnak és cselekedhetnek. Az eszükön viszont túl lehet járni. Nekem már megint sikerült, gondoltam, miközben a Los Angelesbe induló gépből még elkaptam a felbolydult New York vörös-kéken villódzó fényeit. A rendőrökről meg a rend fenntartásáról még eszembe jutott hogy fél kettőkör a csúnya véget ért David Carradine egy kevésbé ismert alkotását adja Film+, a címe a régi sziú közmondás kifacsarása: A víz nem válik vérré. Kár is hogy nem, mert akkor a visszavonult vérszívókat nem baszogatnák annyit… David bácsi ezúttal nem a feltétlenül jó szerepben tündököl, vagyis kb. az életéhez illő véget ér itt is.

Micsoda felhajtás! A túlcivilizált világokban mindenütt így megy ez. Olyan ritka az igazi, originál nemzetközi titkosügynök, hogy a rendőrség rögvest elragadtatja magát, ha egyszer-egyszer rábukkan. Tulajdonképpen nem is haragszom érte. Másból se áll az életük, mint közlekedési bírságok osztogatásából. Szerintem hálásak lehetnének nekem, amiért némi izgalmat csempészek egyhangú életükbe.



Kellemesen telT az idő, míg Los Angelesbe utaztam, jutott rá időm, hogy hátradőljek, a lent elterülő tájat nézegessem, és összeszedjem a gondolataimat. Még némi filozofálgatásra is ráértem. Vége egy küldetésnek, kezdődhet egy másik – vagy sikerül beilleszkednem L.A.-ben vagy kénytelen leszek tényleg megtalálni azt a rohadt tengeralattjárót. Nagyszerűen és jól éreztem magam, legalább olyan nagyszeRűen, minT munka közben. Sosem tudtam eLdönteni, melyik szakaszt kedvelem jobban. Úgy vélem, mindkettőnek ugyanúgy megvan a maga bája és varázsa. Életvitelem drasztikusan különbözik a társadalom elsöprő többségének megszokott életvitelétől. Valószínűleg el se tudnám magyarázni nekik. Kövér világaik gazdag szövetsége a peresztrojkával már el is felejtette a „hidegháború” szó jelentését. Az elkényelmesedett nyugati társadalmak felszámolták az emberek ÉBERSÉGét, senkinek nincs rejtegetnivalója, akinek mégis, azt már egész fiatal korában felderítik, és kiigazítják aberrációját egy kötelező iwiw,- vagy facebook-regisztrációval. Néhányan egészen felnőttkorukig megússzák regelés nélkül, egy-két hétig vagy akár hónapig meg is úszhatják, aszerint, hogy mennyi józan eszük van. Ugyanolyan biztos és szükségszerű persze, mint az atommagok bomlása, hogy a MÁTRIX azaz SMITH ÜGYNÖK illetve a Háló előbb-utóbb elkapja őket. Agyonszervezett, mesterkélt társadalmunkBan lejárt a szuperügynökök ideje, legalábbis a kilencvenkilenc százalékuknak egész biztOsan. Az az utolsó, létfontosságú egy százalék tartja életben a pletykarovatokat, a Nemzetközi Összefüggéseket (ezt ne kérdezd micsoda, nekem se mondták, csak azt hogy Nagyon Felelősségteljes), valamint a nemibeteg-gondozók és a Kocsmák speciális VIP osztályait. Én vagyok az az egy százalék, meg még jópár fickó, szétszóródva a Földön. Elméletileg ugye nem is létezünk, ezért nem is működhetünk - persze megtesszük, amit lehet. Mi vagyunk a társadalom falborítása mögött a lovecrafti patkányok. A korlátokon kívül és a szabályok ellenére tevékenykedünk, általában a társadalom érdekében és has2ára.

Büszke és magányos élet a titkosügynöké. Egyszersmind a világ legnagyszerűbb, legizgalmasabb élete, már ha megússza az ember. A szociológusok sem értik, miért létezünk. Néhányan kétségbe is vonják a létünket, urban legendnek tartanak minket, mint a mikróban felejtett, frissen fürdetett macskakölyköt. A leginkább elfogadott elmélet szerint késleltetett pszichológiai zavarok áldozatai vagyunk, olyan zavaroké, melyek nem a gyerekkorban mutatkoznak meg, amikor még észlelhetők és korrigálhatóak lennének, hanem csak a későbbi évek során, és az úgynevezett adrenalinhiánnyal függnek össze, vagyis minden bungee jumpingos meg vitorlázórepülő valójában elnyomja a benne élő titkosügynök-vágyakat. Természetesen magam is sokat gondolkodtam e probléma felől, és korántsem vagyok a fenti elmélet híve. Néhány éve kiadtam erről egy brosúrát, természetesen álnéven. Szép sikert értem el. Elméletem szerint az aberráció nem pszichológiai, hanem filozófiai jellegű, ergo nem is igazi aberráCió. Az ember néha egyszer csak felismeri, hogy vagy kivonja magát a társadalom maximalista kötelékei közül, vagy belehal a mindent elsöprő unalomba. A szabályokkal körülbástyázott élet se szabadságot, se jövőt nem kínál az okosabb népeknek, így nekem se. Mindössze egy alternatíva kínálkozik: a magunkra erőltetett szélsőséges szabályok totalitáriánus betartása, keményebben mint a katonaságnál. Nincs már terep a szamuráj vagy a NÉGY páncélos ÉS A KUTYA lovag számára, akik vélt vagy valós nemes célok érdekében kardélre hánytak mindenkit és verseket írtak róla.

Örömmel hagytam fel a filozofálással, mikor a gép Los Angeles fölé ért. Szakmámban a magányosság jelenti a legnagyobb veszélyt, meg az önsajnálat. Ha felülkerekednek, egykettőre zéróra küldik az embert. Ilyenkor csak a cselekvés segít. A veszély és a menekülés mámora mindig kitisztítja a fejemet. Cselekedtem: addig flörtöltem a stewardess-szel, míg ott nem hagyott, miután beosztott a FÉRFI, PÖKHENDI, KELLEMETLEN feliratú skatulyába. A mellettem ülő öreglány ugyanebbe a dobozba dugott, s fagyos közönnyel meredt ki az ablakon. Csupán egyvalami hasznosabb annál, mintha észre se vennék az embert: ha észreveszik és beskatulyázzák. A személyleírás ebben az esetben óhatatlanul összekeveredik az összes többi, ugyanebbe a skatulyába sorolt férfi személyleírásával. Közben le is szálltunk a LAX-on.

Apró boltok sora szegélyezte a légikikötőt. Gondosan végigvásároltam őket. Vadonatúj bőröndöt vásároltam teljes ruhatárral és mindenféle úti kellékkel felszerelve. Legvégére hagytam a szabót.

Áltálában egy-két hónapig pihenek a nagyobb melók után. Ezúttal azonban nem vágytam vakációra.