2011. 06. 17.
Fehér éjszakák Amerikában 4. (jún. 18-19.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Fehér éjszakák Amerikában 4. (jún. 18-19.)
SZOMBAT, JÚNIUS 18.

Nem tudoM, talán a lEgfontosabb maGYarázata hogy ilyen sokáig távol tudtam magam tartani a törvény ölelő karjaitól, az az, hogy nem és sohase ismételtem magam, csak sorra megálmodtam a legédesebb, leghajtósabb kis balhékat, egyszer és csakis egyszer megcsináltam őket, Aztán újabb ötlet után néztem. Nem volt más közös vonásuk, mint a nyereségességük meg persze a tiszta, demokratikus cél, ami egy ügynök számára az elsődleges! Míg újjáépítettem James Béla di Szuper sörszagú, sörhasú személyiségét, az új akció terveit dédelgettem, mely egyszerre lesz bőségesen nyereséges, és egyben egy tisztességes célt is szolgál. Röviden: a Centre d’Intime, a legnagyobb helyi erotikus áruház kirablására készültem. A napi bevételt minden este ugyanabban az időben fuvarozta el a páncélkocsi a bankba. Csábító fogás: csillagászati összeg, lenyomozhatatlan, kis címletű bankjegyekben. Mindössze egy kérdés okozott némi nehézséget. Hogyan birkózhat meg egyetlen ember ennek az irdatlan pénzmennyiségnek a puszta tömegével, nem szólva az elveréséről? Ez a kérdés volt az akcióterv utolsó problémája, de éreztem hogy egy hozzám hasonló szuperügynöknek ez nem jelenthet akadályt. De előtte persze el kellett lopnom az elköltendőket!

A művelet kulcsa az a nyerges vontató volt, melyet nemrég vásároltam. A belseje természetesen némi átalakításra szorult, de a Pimp My Ride nyomvonalán haladva sikerült kicsit feljavítanom. Egy L alakú sikátorban parkoltam a vontatóval, körülbelül fél mérföldre az áruháztól. Csaknem teljesen elálltam az utat, de ez nem számított, mivel az utcácskát csak a reggeli órákban használták, meg késő éjszaka, amikor a helyi rosszlányok ide vitték a kuncsaftokat, és nekem elhihetitek, volt belőlük jópár, prostiból meg kuncsaftból is, mesélhetnék mik történtek körülöttem, miközben én a csavarkulcsokkal bűvészkedtem…de elég az erotikus gondolatokból, a jó ügynök csak a munkájában találhatja meg az élete értelmét!

Felvettem a legújabb beszerzésemet, egy fekete lódenkabátot, és kényelmesen visszasétáltam az áruházba. Szinte egyszerre érkeztem a páncélautóval. Nekidőltem az óriási épület Falának, s az őröket nézEgetteM, akik a pénzt rakodták. Az én pénz3met. Csekélyebb képzelőerővel megáldott szemlélő számára nyilván elriasztó lett volna a látvány. Legalább öt fegyveres őr vette körül a bejáratot, kettő a páncélkocsi rakterében tartózkodott, s ott volt még a vezető és a kocsikísérő is. További elővigyázatosságként három motoros rendőr is ott berregett feltUningolt motorral a járdaszegély mellett. Ők kísérik majd a páncélkocsit az úton, hogy növeljék a biztonságot. Roppant impozáns. Alig győztem gyanús illatú cigarettám füstje mögé rejteni gúnyos vigyoromat. Mi lesz majd ebből a rengeteg gondos óvintézkedésből, hö...
Egymás után gördültek ki a pénzszállító kézikocsik az áruházból. Mindig pontosan tizenöt kocsiból állt a rakomány, nem többől, nem kevesebből. Ezzel is megkönnyítették számomra az időzítést. Ahogy elkezdődött a tizennegyedik kocsi kirakodása, megjelent az áruház ajtajában a tizenötödik. A sofőr nyilván ugyanúgy számlálta a kézikocsikat, mint jómagam. Kimászott a vezetőfülkéből, s a hátsó ajtóhoz ballagott, hogy a rakodás végeztével bezárja.
Tökéletes szinkronban haladtunk el egymás mellett. Egyszerre értünk célba: ő a hátsó ajtóhoz, én a vezetőfülkéhez. Nyugodtan, könnyedén felmásztam, becsaptam magam mögött az ajtót. A kocsikísérőnek csak annyi ideje volt, hogy eltátsa a száját, és kidüllessze a szemeit. Szétnyitottam a lódenkabátomat, a mögüle előugró altatóbomba hatására a kísérő seperc alatt édes álomba merült. Jómagam természetesen a megfelelő szűrődugaszokat viseltem az orromban. Bal kézzel elindítottam a motort, jobb kézzel pedig másik, nagyobb bombát hajítottam az összekötő ablakon át a rakodótérbe. Az őrök megnyugtató huppanással zuhantak az aprópénzes zsákokra. Hat másodpercig se tartott az egész. Odakinn a lépcsőn csak most ocsúdtak az őrök. Vidáman kiintettem nekik az ablakon, és elhúzódtam a kocsival a járda mellől. Az egyik őr futásnak eredt, megpróbált beugrani a kocsiba a nyitott hátsó ajtón keresztül. Elkésett. Az egész olyan gyorsan történt, hogy egyikük se gondolt a fegyverére, pedig én egy-két golyóra is számítottam. Hiába, az errefelé dívó nyugis életvitel nem tesz jót a reflexeknek, látszik hogy nem sűrűn járTak L.A. rosszabb oldalán…persze Van aki megfelelő kiképzést kapott ebben a témában is – például én! A motoros rendőrök sokkal gyorsabban észbe kaptak. Tíz-tizenegy métert se haladhattam, már a sarkamban voltak. Olyan sebességet tartottam, hogy ippeg ne előzhessenek meg. Ahogy sejtettem, üvöltött a szirénájuk, s a fegyvereiket is macsósan pufogtatták. A forgalom sietve iszkolt előlünk. A rendőrök nem értek rá, hogy felismerjék: ők biztosítják számomra a menekülésem útvonalát. A helyzet baromira mulatságos volt. Meg kell vallanom, kuncogtam is rendesen, miközben sorra vettem a meredek kanyarokat. Nyilván riadóztatták a rendőrséget, s az úton, lejjebb, már épültek az úttorlaszok. A számomra fontos fél mérföldet azonban villámgyorsan megtettük. Alig néhány másodperc után már meg is láttam a sikátorom száját. Befordultam, s megnyomtam zsebemben a rövidhullámú készülék gombját.

A sikátor teljes hosszában begyulladtak a CSŐ füstboMbáim. Mondanom sem kell, e2ek is házi gyártmányúak voltak, mint egyébként a felszerelésem többi darabja is, mindazonáltal így is kellő vastagságú és zöldes-feketeségű füstöt produkáltak. Jobbra Húzódtam a páncélkocsival, míg a sárhányók a falat súrolták, így alig csökkent a sebességem, s lan kormányozhattam. Az motorosok ezt nem Tehették meg. Választhattak, hogy megállnak, vagy belerohannak a sötétségbe. Reméltem, hogy a jutányos döntést hozzák, és végül egyikük se üti meg mat. Nem mintha nagyon zavart volna ha megteszik…

A nyerges vontató hátsó ajtaját ugyanannaK a rádióimpulzusnak kellett kinyitnia, amely a bombákat is begyújtotta és a rámpát is nagy ívben leeresztette. Amikor kipróbáltam, tökéletesen működött. Megkíséreltem, hogy a páncélkocsi sebessége alapján következtessek a sikátorban meGtett út hosszára, de elszámítottam magam. Roncsoló erővel verődtek a kocsi első kerekei a rámpának. Inkább bepattogtam, mint gurultam a kamion belsejébe. A rázkódás miatt alig tudtam a fékre taposni, mielőtt a vezetőfülkében kötöttem volna ki.

A bombák füstje éjfekete sötétséget bocsátott mindenre. Ez és ALKOHOLOS BEFOLYÁSOLTSÁGOM összerázott agyam állapota csaknem elrontott mindent. Értékes másodpercek mentek veszendőbe, míg a vontató falának támaszkodva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg végre hátrabotorkáltam az ajtóhoz. Felhúztam a rámpát. Üldözőim meghallották a zajt. Közibük pottyantottam két gázbombát, hogy megnyugtassam őket. Felmásztam a vontató fülkéjébe, és begyújtottam a motort. Oszladozott már a füst. Az utca valamivel lejjebb a főútba torkollott. Két rendőrkocsi száguldott el. A sarkon megálltam, szemügyre vettem a potenciális tanúkat. Senki se törődött a kamionnal, a sikátorral sem. Úgy látszik, a felfordulás egyelőre az utcácska túlsó végére korlátozódott. A gázra léptem, s kigördültem a főútra. Természetesen nem sokáig haladtam azonos irányban. Pár sarokkal lejjebb befordultam egy mellékutcába. A következő sarkon ismét befordultam, s a Centre d’Intime, legújabb bűntettem színhelye felé vettem az irányt. Az ablakon beáramló friss szél hamar magamhoz térített, még fütyörésztem is, miközben a szervízutakon manővereztem a hatalmas kamionnal.
Remek lett volna, ha felhajthatok a főútra, a Centre d’Intime elé, hogy elgyönyörködjek a felfordulásban. Ezzel azonban csak elébe mentem volna a bajnak. Az idő még mindig szorított. Nem tehettem mást, követnem kellett az előre megtervezett útvonalat, mely minden zsúfolt helyszínt elkerült. Perceken belül a közeli Penny Market hátához értem. Itt is érződött némi izgalom, de csöppet sem zavarta a megszokott sürgés-forgást. Imitt-amott sofőrök és expeditőrök kisebb csoportokban beszélgettek a rablásról, de a munka nem lankadt. Az emberek annyira izgatottak voltak, hogy mindenki fütyült rám, amikor kamionommal a többi parkoló jármű mellé álltam. Leállítottam a motort, és elégedett mosollyal dőltem hátra.

Az első rész elvégeztetett. Nem mintha a második nem lenne éppolyan érdekes. Kikotortam a pocakomból a szerszámkészletemet, melyet minden melóra magammal viszek, éppen az efféle szükséghelyzetek esetére. Általában nem vagyok híve a stimulánsoknak, most azonban még szédelegtem az átéltektől. Ilyenkor egy löket KÓKAIN eredeti magyar csapvíz egykettőre helyrezökkent. A kocsi hátához mentem. Lépteim ismét ruganyosak voltak.
A kocsikísérő és az őrök még nem tértek magukhoz. Tíz órán belül nem is fognak. Pedánsán sorba fektettem őket a kocsi elején, ahol nincsenek láb alatt, és munkához láttam. Nagy nehezen odafértem a páncélkocsi hátuljához, és nekiálltam kibontani a pénzeszsákokat. Mindjárt az elsőnél elhűltem. Nem, basszameg, ez nem lehet igaz! Mit ronthattam el?!

A zsákban egy rakás műanyag szexuális segédeszköz, mondjuk ki: dildó éktelenekedett. Kinyitottam a többit, de mind a tizenötben ugyanaz volt. Nagyot nyögtem és leültem, kínosan ügyelve rá hogy a műfaszoktól biztos távolban legyek. Egy nálam kevésbé rutinos ügynök bizonyára az önsajnálat és az agyfasz között őrlődött volna, de engem nem ilyen fából faragtak. Feltettem az egyetlen logikus kérdést:
MI A CSUDÁT KEZDJEK ÖTSZÁZ DARAB XXL-ES MÉRETŰ CENTRE D’INTIME DILDÓVAL?!






VASÁRNAP, JÚNIUS 19.
Az agyaM gyorsan működött. Os2tottam, szoroztam, megvizsgáltam a kockázatokat és döntöttem: nem maradt más hátra, minthogy egy csendes mellékutcáBan megszabaduljak a kamiontól, és újra személyiséget váltsak (azt a rohadt tetoválást pedig még mindig jó sok sminkkel kell eltakarnom), de ekkor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Persze figyeltem a Penny Market parkolóját, de valami elkerülte a figyelmemet: kamionok jöttek, kamionok mentek. A felismerés gyomorszájon vágott, mint egy nagykalapács. Mindkét irányban ugyanazok a kocsik közlekedtek. Épp akkor húzott ki egy jókora, vörös terepjáró típus. Hallottam, ahogy végigviss2hangzik a2 utcán odakint: aztán üresjárati duhogás ha1latszott, s amik0r ismét felbőgött a motor, nem távolodott, épp ellenkezőleg. A vörös kocsi visszajött a második kapun. Odakinn, a fal mögött, rendőrautók vártak. Rám.

Pályafutásom során sokadszor döfött belém az űzött vad rettegése. Nem ez volt az első eset, hogy a rendőRség a nyomomban volT, anéLkül hogy felkészültem volna rá. A pénz persze elveszett, de ez ugye most nem aggasztott különösebben. A jÁték aggasztott: immár az én bőrömre ment. Basszus, legalább pénzzel kapcsolnának le! Mekkora hír lenne: James Béla mint Howard „Mr. Nice” Marks hazai kiadása, nemzetek közti sötét figura, éppen actuális, horribilis zsákmányát számolta amikor rajtaütött a rendőrség. Ehelyett? Több zsáknyi XXL-es műfasz egy páncélozott pénzszállítóban, különös alapossággal elrabolva egy őrült magyar keze által, kinek arcára egy ótvar nagy vörös csillag van tetoválva. Az FBI-osok halálra fogják röhögni magukat, és egy szavam se lehet, én is ezt tenném a helyükben. Na jó, előbb gondolkodjunk, aztán cselekedjünk. Pillanatnyilag biztonságban érezhettem magam. A hurok ugyan mind szorosabbra zárult körülöttem, de volt még időm. A zsaruknak fogalmuk se lehetett, hol keressenek azon az irdatlan rakodóudvaron. Egyáltalán, hogy akadhattak rám? Ez volt a nagy kérdés. A helyi rendőrség hozzászokott az itteni, szuperügynök-bűnözés mentes világhoz. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyen gyorsan a nyomomra bukkanjanak. Hiszen nem is hagytam nyomot. Bárki állította is a csapdát, nem lehetett rendőr, mivel a logikáját és a józan eszét használta. Önkéntelenül tolultak számra a szavak: a TEREPSZÍNŰ RÁKEMBEREK.
Soha semmi nem jelent meg róluk, mégis minden tele volt a hőstetteikről szóló történetekkel – persze nem a hétköznapi médiában, hanem a nekünk, szuperügynököknek járó magazonikban, de ott is csak kódolva. A Terepszínű Rákemberek akkor léptek színre, ha a Galaktikus Liga egyes bolygóinak vezetői, közülük is a Belső Kör nem tudott megbirkózni problémáikkal. Állítólag a Terepszínű Rákemberek számolták fel a Birodalom rohamosztagosait a békekötés után, ők Varrták vissza Luke Skywalker kezét, ők fizették ki Lando és Han Solo adósságait, vagy, hogy a mi univ3rzumunkat illető infÓkat is szellőztessek vala: ők zárták be a Marson az illegális bordélyházakat (ki is pusztult az egész bolygó, amint azt a földről indult kutatások eredményeiként mi is tudjuk), az ő hajójuk szállt le Tunguzkában, ők találták ki az Internetet, a Facebookot és még egyik megbízómat, Lady Gagát is. Röviden: ők az Ismert Világegyetem és Azon Belül Angyalföld Irányítói, és most újra az én nyomomban vannak.

Ollóikat csattogtatva odakinn várják, hogy kitörjek. Végiggondolják az összes kiutat, ahogy én is teszem - és sorra elállják őket. Gyorsan és helyesen kell gondolkodnom.
Kétfelé vezethet utam. A kapukon át vagy az áruházon át. A kapukat túl jól őrzik, arra nem törhetek ki. Az áruházban több kijárat is kínálkozhat. Arra kell mennem. Még le sem vontam ezt a következtetést, már rájöttem, hogy Ők is ugyanígy számoltak, s el is indultak Azok, Akiknek Ezeket Az Utakat Kell Fedezniük. Ez a gondolat félelmet ébresztett bennem - és ingerültséget. Hogy jön bárki is ahhoz, hogy túljárjon az eszemen! Fölháborító böszmeség. Nade van még néhány trükk a tarsolyomban. Ha ők bonyolultan gondolkodnak, nekem egyszerűen kell. Az a gyanús ami nem gyanús, és fordítva. Kezdjük egy kis figyelemeltereléssel. Elindítottam a kamiont, és alacsony sebességfokozatra kapcsolva a kapu felé vettem az irányt. Amikor egyenesben volt, kitámasztottam a kormányt a franciakulccsal, és kiugrottam a jobb oldali ajtón. Kényelmesen visszasétáltam a raktárba. A hátam mögül lövések zaja hallatszott, erős robaj és zűrzavaros kiáltozás kíséretében. Mindjárt jobban éreztem magam: az a nagy csomó műfasz most mind a nyakukba hullik. Az áruház területére átvezető ajtókat éjjeli zárral szerelték fel. Álkulccsal kinyitottam az ajtót, a lábammal lendületet adtam neki, de nem léptem be. Riasztócsengő nem szólt ugyan, de bizonyosan lámpa jelzi valahol, hogy kinyílt ez az ajtó. Amilyen gyorsan tudtam, elrohantam az épület legtávolabbi sarkán levő ajtóhoz. Ezúttal gondosan kikötöttem a riasztóberendezést, mielőtt bementem, majd kulcsra zártam az ajtót.

Hangtalanul ÉS gyorsan futni a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik, ám én világhíres Cselgáncsozó, távfutó és öttusás is vagyok – annyira jó vagyok hogy hivatalos versenyeken nem is szabad indulnom, nehogy a „hagyományos” sportolóknak kisebbségi komplexusaik legyenek. Az igazat megvallva szó volt róla hogy Szöulban bevetnek, ám jellemző módon egy nő még nálam is gyorsabb volt egy bizonyos tárgyban, igen, Egerszegi Krisztináról beszélek. Amikor meghallottam az eredményeit, az öngyilkosságra gondoltam, aztán leittam magam, azzal vigasztalódtam, hogy ha akarnám, DarNyi Tamást még mindig megelőzhetném, és végülis nem kellett női sportágban indulnom, bár a Párt kérésére még erre is hajlandó lettem volna. Egy szó mint száz, én örökké profi voltam és most is az vagyok, az a kis súlyfelesleg az csak mind izom… Most is a profizmusom okozta vesztemet: olyan gyorsan futottam, hogy megelőztem az üldözőimet, többször is, ezért többszörösen is futnom kellett előlük a Penny Market labirintusában. Néha belebotlottam egy-egy helyi járőrbe, ilyenkor bevetettem a gázgránátokat (rendőrgyilkosságért még Los Angelesben is villamosszékbe ültetik az embert).

Mindeközben pörgött az agyam. Hol a legkevésbé valószínű, hogy keresni fognak egy áruházban? Nyilván az igazgatói szobában. A minden sarkon látható térképek egyike alapján betájoltam magam és megindultam. Mire a szolgálati bejárathoz értem, égett a tüdőm. Tiszta szerencse, hogy észrevétlenül értem el a kijáratig. Két egyszerű L.A.P.D.-s rendőr őrizte az ajtót. A lehetőségek szerint a falhoz tapadva, öt méterre megközelítettem őket, majd odagurítottam a gázgránátot. Összecsuklottak, én pedig előhúztam a fegyveremet és az ajtóhoz léptem.
Amikor a kilincs engedett, átbuktam a küszöbön. Bezártam az ajtót magam mögött, s hátamat nekivetve lihegtem, mint az agyonhajszolt állat. Aztán felgyúlt a fény. Az asztalnál ülő csuklyás, kaszás alak rám mosolygott. Az emberi szervezet csupán véges számú megrázkódtatást visel el (viszont Keith Richards-é még annál is többet). Én már megkaptam a magam adagját, és elfogadtam a sorsomat. Fütyültem rá, hogy az illető elkaszál-e, vagy megkínál egy cigarettával. Egyiket se tette. Szivarral kínált. Ráadásul kubaival, mégpedig Fidel Pink Originállal, ami köztudottan a gyengém.
- Ha jól tudom, Bélus, ezeket szívod. Gyújts rá!


 









bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés