SZOMBAT, JÚNIUS 18.
.jpg)
Nem tudo
M, talán a l
Egfontosabb ma
GYarázata hogy ilyen so
ká
ig távo
l tudtam magam tartani a törvény öl
elő karjaitól, az az, hogy
nem és sohase ismételtem magam,
csak sorra megálmodtam a legédesebb, leghajt
ósabb kis balhékat, egysze
r és cs
akis egyszer megcsináltam őket,
Aztán újabb ötlet után néztem. Nem volt más közös vonásuk, mint a nyereségességük meg persze a t
iszta,
demokratikus cél, ami egy ügynök sz
ámára az elsőd
leges! Míg újjáépítettem James Béla d
i Szuper
sörszagú, sörhasú személyiségét, az új akció ter
veit dédelgettem, mely egyszerre lesz b
őségesen nyereséges, és egyben egy tisztességes célt is szolgál. Röviden: a Centre d’Intime, a legnagyobb helyi erotikus áruház kirablására készültem. A napi bevételt minden este ugyanabban az időben fuvarozta el a páncélkocsi a bankba. Csábító fogás: csillagászati összeg, lenyomozhatatlan, kis címletű bankjegyekben. Mindössze egy kérdés okozott némi nehézséget. Hogyan birkózhat meg egyetlen ember ennek az irdatlan pénzmennyiségnek a puszta tömegével, nem szólva az elveréséről? Ez a kérdés volt az akcióterv utolsó problémája, de éreztem hogy egy hozzám hasonló szuperügynöknek ez nem jelenthet akadályt. De előtte persze el kellett lopnom az elköltendőket!
A művelet kulcsa az a nyerges vontató volt, melyet nemrég vásároltam. A belseje természetesen némi átalakításra szorult, de a
Pimp My Ride nyomvonalán haladva sikerült kicsit feljavítanom. Egy L alakú sikátorban parkoltam a vontatóval, körülbelül fél mérföldre az áruháztól. Csaknem teljesen elálltam az utat, de ez nem számított, mivel az utcácskát csak a reggeli órákban használták, meg késő éjszaka, amikor a helyi rosszlányok ide vitték a kuncsaftokat, és nekem elhihetitek, volt belőlük jópár, prostiból meg kuncsaftból is, mesélhetnék mik történtek körülöttem, miközben én a csavarkulcsokkal bűvészkedtem…de elég az erotikus gondolatokból, a jó ügynök csak a munkájában találhatja meg az élete értelmét!
Felvettem a legújabb beszerzésemet, egy fekete
lódenkabátot, és kényelmesen visszasétáltam az áruházba. Szinte egyszerre érkeztem a páncélautóval. Nekidőltem az óriási épület
Falának, s az őröket néz
Egette
M, akik a pénzt rakodták. Az én pénz
3met. Csekélyebb képzelőerővel megáldott szemlélő számára
nyilván elriasztó lett v
olna a látvány. Legalább öt fegyveres őr vette körül a bejáratot, kettő a pán
célkocsi rakterében tart
ózkodott, s ott volt még a vezető és a kocsikísé
rő is. További elővigyáz
atosságként három motoros rendőr is ott berregett felt
Uningol
t motorral a járdaszegély mellett. Ők kísérik majd a pán
célkocsit
az úton, hogy növeljék a b
iztonságot. Roppan
t impoz
áns. Alig győztem gyanús illatú
cigarettám füstje mögé rejteni gúnyos vigyoromat. Mi lesz majd ebből a rengeteg gondos óvintézkedésből, hö...
Egymás után gördültek ki a pénzszállító kézikocsik az áruházból. Mindig pontosan tizenöt kocsiból állt a rakomány, nem többől, nem kevesebből. Ezzel is megkönnyítették számomra az időzítést. Ahogy elkezdődött a tizennegyedik kocsi kirakodása, megjelent az áruház ajtajában a tizenötödik. A sofőr nyilván ugyanúgy számlálta a kézikocsikat, mint jómagam. Kimászott a vezetőfülkéből, s a hátsó ajtóhoz ballagott, hogy a rakodás végeztével bezárja.
Tökéletes szinkronban haladtunk el egymás mellett. Egyszerre értünk célba: ő a hátsó ajtóhoz, én a vezetőfülkéhez. Nyugodtan, könnyedén felmásztam, becsaptam magam mögött az ajtót. A kocsikísérőnek csak annyi ideje volt, hogy eltátsa a száját, és kidüllessze a szemeit. Szétnyitottam a lódenkabátomat, a mögüle előugró altatóbomba hatására a kísérő seperc alatt édes álomba merült. Jómagam természetesen a megfelelő szűrődugaszokat viseltem az orromban. Bal kézzel elindítottam a motort, jobb kézzel pedig másik, nagyobb bombát hajítottam az összekötő ablakon át a rakodótérbe. Az őrök megnyugtató huppanással zuhantak az aprópénzes zsákokra. Hat másodpercig se tartott az egész. Odakinn a lépcsőn csak most ocsúdtak az őrök. Vidáman kiintettem nekik az ablakon, és elhúzódtam a kocsival a járda mellől. Az egyik őr futásnak eredt, megpróbált beugrani a kocsiba a nyitott hátsó ajtón keresztül. Elkésett. Az egész olyan gyorsan történt, hogy egyikük se gondolt a fegyverére, pedig én egy-két golyóra is számítottam.
Hi
ába, az errefe
lé dív
ó nyugis életvitel nem tes
z jót
a reflexeknek, lá
tszik hogy nem sűrűn jár
Tak L.A. rosszabb oldalán…persze
Van aki megfelelő kiképzést kapott ebben a témában is – például én!
A motoros rendőrök sokkal gyorsabban ész
be kaptak. Tíz-t
izenegy métert se ha
ladhattam, már a sarkamban voltak. Olyan sebességet tartottam, hogy
ippeg ne előzhesse
nek meg. Ahogy sejtettem, üvöltött a szirénájuk, s a fegyvereiket is ma
csósan pufogtatták. A forgalom sietve i
szk
olt előlünk. A rendőrök nem é
rtek rá, hogy felismerjék: ők biztos
ítj
ák számomra a menekülé
sem útvonal
át. A helyzet
baromira mulatságos volt. Meg kell vallanom, ku
ncogtam is rendesen, miközben sorra vet
tem a meredek kanyarokat. Ny
ilván riadó
ztatták a r
endőrséget, s az úton, lejjebb, már épült
ek az úttorlaszok. A számomra fontos fél mérföldet azonban villám
gyorsan megtettü
k. Alig néhány más
odpe
rc után már meg is láttam a sikátorom száját. Befordultam, s megnyomtam zsebemben a rövidhullámú készülék gombját.
A sikátor teljes hosszában begyulladtak a
CSŐ füstbo
Mbáim. Mondanom sem kell, e
2ek is házi gyártmányúak voltak, mi
nt
egyébként a f
elszerelésem többi
darabja is, mindazonál
tal
így is kellő vastagságú és
zöldes-feketeségű füstöt produkáltak. Jobbra
Húzódt
am a páncé
lkocsival, míg a sár
hányók a fal
at súrolták, így
alig csökken
t a sebességem, s
lazá
n k
ormányozhattam. Az motoroso
k ezt nem
Tehették meg. V
álaszthattak, hogy megállnak, vagy bele
rohannak a
sötétségbe. Reméltem, hogy a j
utányos döntést hozzák, és végü
l egyikük se üti meg m
agá
t. Nem minth
a nagyon zavart volna ha megteszik…
A nyerges vontató hátsó ajtaját ugyananna
K a rádióimpulzusnak kellett kinyitnia, amely a b
ombákat is begyújtotta és a rámpát is
nagy ívben leeresztette. Amikor kipróbáltam, tökéletesen működött. Megkíséreltem, hogy a pán
célkocsi sebessége alapján követke
ztessek a sikátorban me
Gtett út hossz
ára, de elszámítottam magam. Roncsoló erővel verődtek a kocsi első kerekei a rámpának. Inkább
bepattogtam, mint gurultam a kami
on belsejébe. A
rázkódás miatt alig tudtam a fékre taposni, mielőtt a vezetőfülkében kötöttem volna ki.
A bombák füstje éjfekete sötétséget bocsátott mindenre. Ez és
ALKOHOLOS BEFOLYÁSOLTSÁGOM összerázott agyam állapota csaknem elrontott mindent. Értékes másodpercek mentek veszendőbe, míg a vontató falának támaszkodva próbáltam összeszedni a gondolataimat. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, míg végre hátrabotorkáltam az ajtóhoz. Felhúztam a rámpát. Üldözőim meghallották a zajt. Közibük pottyantottam két gázbombát, hogy megnyugtassam őket. Felmásztam a vontató fülkéjébe, és begyújtottam a motort. Oszladozott már a füst. Az utca valamivel lejjebb a főútba torkollott. Két rendőrkocsi száguldott el. A sarkon megálltam, szemügyre vettem a potenciális tanúkat. Senki se törődött a kamionnal, a sikátorral sem. Úgy látszik, a felfordulás egyelőre az utcácska túlsó végére korlátozódott. A gázra léptem, s kigördültem a főútra. Természetesen nem sokáig haladtam azonos irányban. Pár sarokkal lejjebb befordultam egy mellékutcába. A következő sarkon ismét befordultam, s a Centre d’Intime, legújabb bűntettem színhelye felé vettem az irányt. Az ablakon beáramló friss szél hamar magamhoz térített, még fütyörésztem is, miközben a szervízutakon manővereztem a hatalmas kamionnal.
Remek lett volna, ha felhajthatok a főútra, a Centre d’Intime elé, hogy elgyönyörködjek a felfordulásban. Ezzel azonban csak elébe mentem volna a bajnak. Az idő még mindig szorított. Nem tehettem mást, követnem kellett az előre megtervezett útvonalat, mely minden zsúfolt helyszínt elkerült. Perceken belül a közeli Penny Market hátához értem. Itt is érződött némi izgalom, de csöppet sem zavarta a megszokott sürgés-forgást. Imitt-amott sofőrök és expeditőrök kisebb csoportokban beszélgettek a rablásról, de a munka nem lankadt. Az emberek annyira izgatottak voltak, hogy mindenki fütyült rám, amikor kamionommal a többi parkoló jármű mellé álltam. Leállítottam a motort, és elégedett mosollyal dőltem hátra.
Az első rész elvégeztetett. Nem mintha a második nem lenne éppolyan érdekes. Kikotortam a pocakomból a szerszámkészletemet, melyet minden melóra magammal viszek, éppen az efféle szükséghelyzetek esetére. Általában nem vagyok híve a stimulánsoknak, most azonban még szédelegtem az átéltektől. Ilyenkor egy löket
KÓKAIN eredeti magyar csapvíz egykettőre helyrezökkent. A kocsi hátához mentem. Lépteim ismét ruganyosak voltak.
A kocsikísérő és az őrök még nem tértek magukhoz. Tíz órán belül nem is fognak. Pedánsán sorba fektettem őket a kocsi elején, ahol nincsenek láb alatt, és munkához láttam. Nagy nehezen odafértem a páncélkocsi hátuljához, és nekiálltam kibontani a pénzeszsákokat. Mindjárt az elsőnél elhűltem. Nem, basszameg, ez nem lehet igaz! Mit ronthattam el?!
A zsákban egy rakás műanyag szexuális segédeszköz, mondjuk ki: dildó éktelenekedett. Kinyitottam a többit, de mind a tizenötben ugyanaz volt. Nagyot nyögtem és leültem, kínosan ügyelve rá hogy a műfaszoktól biztos távolban legyek. Egy nálam kevésbé rutinos ügynök bizonyára az önsajnálat és az agyfasz között őrlődött volna, de engem nem ilyen fából faragtak. Feltettem az egyetlen logikus kérdést:
MI A CSUDÁT KEZDJEK ÖTSZÁZ DARAB XXL-ES MÉRETŰ CENTRE D’INTIME DILDÓVAL?!

VASÁRNAP, JÚNIUS 19.
Az agya
M gyorsan működött. Os
2tottam, szoroztam, megvizsgáltam a kockázatokat és döntöttem: nem maradt más hátra, minthogy egy csendes mellékutcá
Ban megszabaduljak a kami
ontó
l, és újra személyiséget váltsak (azt a r
ohadt tetoválást pedig még mi
ndig jó sok sminkkel kell eltakarnom), de ekkor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Persze figyeltem a Penny Market parkolój
át, de valami elkerülte a figyelmemet: kamionok jöttek, kamionok mentek. A felismerés gyomorszájon vágott, mint egy nagykala
pács. Mindkét i
rányban ugyanazok a kocs
ik köz
lekedtek. Épp akkor húzott k
i egy jókora, vörö
s terepjáró típus. Hallottam, ahogy végigviss
2hangzik a
2 utcán odakint
: aztán üresjárati duhogás ha
1latszott, s amik
0r ismét felbőgött a motor, nem távolodott, épp ellenkezőleg. A vörös kocsi visszajött a második kapun. Odakinn, a fal mögött, rendőrautók vártak. Rám.
Pályafutásom során sokadszor döfött belém az űzött vad rettegése. Nem ez volt az első eset, hogy a rendő
Rség a nyomomban vol
T, ané
Lkül hogy fel
készültem volna rá. A pénz persze e
lveszett, de ez
ugye most nem aggasztott különöse
bben. A j
Áték aggasztott: immár az én bőrömre ment. Basszus,
legalább pénzzel kapcs
olnának le! Mekkora hír lenne: Ja
mes Béla mint
Howard „Mr. Nice” Marks hazai kiadása, nemz
etek közti sötét figu
ra, éppen a
ctuális, horribilis zsákmányát számolta amikor rajtaütött a r
endőrsé
g. Ehelyett?
Több zsákny
i XXL-es műfas
z egy pá
ncélozott pénzszállítóban, különös alapossággal
elrabolva egy őrült ma
gyar keze által, kinek arcára egy
ótva
r n
agy vörös csillag van tetoválva. Az FBI-oso
k halálra f
ogják
röhögni magukat, és egy szavam se lehet, én is ezt tenném a helyükben. Na jó, előbb gondolkodjunk, aztán cselekedjünk. Pillanatnyilag biztonságban érezhettem magam. A hurok ugyan mind szorosabbra zárult körülöttem, de volt még időm. A zsaruknak fogalmuk se lehetett, hol keressenek azon az irdatlan rakodóudvaron. Egyáltalán, hogy akadhattak rám? Ez volt a nagy kérdés. A helyi rendőrség hozzászokott az itteni, szuperügynök-bűnözés mentes világhoz. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyen gyorsan a nyomomra bukkanjanak. Hiszen nem is hagytam nyomot. Bárki állította is a csapdát, nem lehetett rendőr, mivel a logikáját és a józan eszét használta. Önkéntelenül tolultak számra a szavak: a
TEREPSZÍNŰ RÁKEMBEREK.
Soha semmi nem jelent meg róluk, mégis minden tele volt a hőstetteikről szóló történetekkel – persze nem a hétköznapi médiában, hanem a nekünk, szuperügynököknek járó magazonikban, de ott is csak kódolva. A
Terepsz
ínű Rákemberek akkor léptek színre, ha a Galaktikus Liga egyes bolygóinak ve
zetői, közülük is a Belső Kör nem tudott megbirk
ózni p
roblémáikk
al. Állítólag a Terepszínű Rákemberek számolták fel a Birodalom rohamosztagosait a békekötés után, ők
Varrták v
issz
a Luke Skywalker kezét, ők fizették ki Lando és Han Solo adós
ság
ai
t, vagy, hogy a mi univ
3rzumunkat illető inf
Ókat is szellőztessek
vala: ők zárták be a Marson az illegális bordélyházakat (ki is pu
sztult az
egész bolygó, amint azt a föld
ről indult kutatások eredményeiként mi is tudjuk), az ő
hajójuk sz
állt le Tunguzká
ban, ők találták ki az Internetet, a Facebo
okot és még egyik megbízómat, Lady Gagát is. Röviden: ők az Isme
rt Világegyetem és Azon Belül Angyalföld Irányítói, és most
újra az én nyomomban vannak.
Ollóikat csattogtatva odakinn várják, hogy kitörjek. Végiggondolják az összes kiutat, ahogy én is teszem - és sorra elállják őket. Gyorsan és helyesen kell gondolkodnom.
Kétfelé vezethet utam. A kapukon át vagy az áruházon át. A kapukat túl jól őrzik, arra nem törhetek ki. Az áruházban több kijárat is kínálkozhat. Arra kell mennem. Még le sem vontam ezt a következtetést, már rájöttem, hogy Ők is ugyanígy számoltak, s el is indultak Azok, Akiknek Ezeket Az Utakat Kell Fedezniük. Ez a gondolat félelmet ébresztett bennem - és ingerültséget. Hogy jön bárki is ahhoz, hogy túljárjon az eszemen! Fölháborító böszmeség. Nade van még néhány trükk a tarsolyomban. Ha ők bonyolultan gondolkodnak, nekem egyszerűen kell. Az a gyanús ami nem gyanús, és fordítva. Kezdjük egy kis figyelemeltereléssel. Elindítottam a kamiont, és alacsony sebességfokozatra kapcsolva a kapu felé vettem az irányt. Amikor egyenesben volt, kitámasztottam a kormányt a franciakulccsal, és kiugrottam a jobb oldali ajtón. Kényelmesen visszasétáltam a raktárba. A hátam mögül lövések zaja hallatszott, erős robaj és zűrzavaros kiáltozás kíséretében. Mindjárt jobban éreztem magam: az a nagy csomó műfasz most mind a nyakukba hullik. Az áruház területére átvezető ajtókat éjjeli zárral szerelték fel. Álkulccsal kinyitottam az ajtót, a lábammal lendületet adtam neki, de nem léptem be. Riasztócsengő nem szólt ugyan, de bizonyosan lámpa jelzi valahol, hogy kinyílt ez az ajtó. Amilyen gyorsan tudtam, elrohantam az épület legtávolabbi sarkán levő ajtóhoz. Ezúttal gondosan kikötöttem a riasztóberendezést, mielőtt bementem, majd kulcsra zártam az ajtót.
Hangtalanul ÉS gyorsan futni a világon a legnehezebb dolgok közé tartozik, ám én világhíres
Cselgáncsozó, távfutó és öttusás
is vagyok – annyira jó vagyok hogy hivatalos versenyeken nem is szabad indulnom,
nehogy a „hagyo
mányos” sportolókn
ak kisebbségi komple
xusaik legyenek.
Az igazat megvallva szó volt róla hogy Szöulban bevetnek, ám
jellemző módon egy nő még nál
am is gyorsabb volt egy bizonyos tárgyban, igen, Egerszegi Krisztináról beszélek. Amikor meghallottam az eredményeit, az öngyilkosságra gondoltam, aztán leittam magam, azzal vigasztalódtam, hogy ha akarnám, Dar
Nyi Tamást még mindig megelőzhetném, és végülis nem kellett női sp
ortágban indu
lnom, bár a Párt kérésére még erre is hajlandó lettem volna. Egy szó mint száz, én örökké profi voltam és most is az vagyok, az a kis súlyfelesleg az
csak mind izom… Most is a profizmusom o
kozta vesztemet: olyan gyo
rsan futottam, hogy megelőztem az üldözőimet, többször is, ezért többszörösen is futnom kellett előlük a Penny Market labirintusában. Néha belebotlottam egy-egy helyi járőrbe, ilyenkor bevetettem a gázgránátokat (rendőrgyilkosságért még Los Angelesben is villamosszékbe ültetik az embert).
Mindeközben pörgött az agyam. Hol a legkevésbé valószínű, hogy keresni fognak egy áruházban? Nyilván az igazgatói szobában. A minden sarkon látható térképek egyike alapján betájoltam magam és megindultam. Mire a szolgálati bejárathoz értem, égett a tüdőm. Tiszta szerencse, hogy észrevétlenül értem el a kijáratig. Két egyszerű L.A.P.D.-s rendőr őrizte az ajtót. A lehetőségek szerint a falhoz tapadva, öt méterre megközelítettem őket, majd odagurítottam a gázgránátot. Összecsuklottak, én pedig előhúztam a fegyveremet és az ajtóhoz léptem.

Amikor a kilincs engedett, átbuktam a küszöbön. Bezártam az ajtót magam mögött, s hátamat nekivetve lihegtem, mint az agyonhajszolt állat. Aztán felgyúlt a fény. Az asztalnál ülő csuklyás, kaszás alak rám mosolygott. Az emberi szervezet csupán véges számú megrázkódtatást visel el (viszont Keith Richards-é még annál is többet). Én már megkaptam a magam adagját, és elfogadtam a sorsomat. Fütyültem rá, hogy az illető elkaszál-e, vagy megkínál egy cigarettával. Egyiket se tette. Szivarral kínált. Ráadásul kubaival, mégpedig Fidel Pink Originállal, ami köztudottan a gyengém.
- Ha jól tudom, Bélus, ezeket szívod. Gyújts rá!