2011. 07. 16.
2011: The Béla Odyssey 1. (júl. 16-17.)
SZOMBAT, JÚLIUS 16.
Egy hét telt el azóta hogy nagy nehezen Megszereztem a Vorga T-34 adatait. Semmi sem vá1tozott, ugyanúgy éltem az űrsiklón ahogy eddig, egy szuperügynöknek nem okoz nehézséget a háttérbe olvadás. Nappal aludtam, éjjel dolgoztam, vagyis kémkedtem otthoni rosszakaróim iránt a Google speciális csétaverziójának köszönhetően, néha játszottam a fedélzeti számítógéppel (egyszer le is fagyasztottam egy túl intenzívre Sikerült Unreal Tournament-küldetés során, remélem nem vették észre) - bár ha akartam volna, fényes nappal is ott ugrálhattam volna a hajó személyzete előtt díszlépésben, olyan jó kiképzést kaptam hogy fel se tűnt volna nekik. Csak egy dolgot nem bírtam megszokni: világéletemben utáltam zenére kelni, itt viszont minden nap azzal ébresztették az űrhajósokat, és vele engem is. Az R.E.M-nél még aszontam, OK, de amikor Elton John és főleg a Coldplay került sorra, azt mondtam, hogy ELÉG, és nagy nehezen kiszereltem a falból a hozzám legközelebb eső hangszórót, persze ezt is feltűnésmentesen, mert szakképzett villamosmérnök is vagyok. Néha hallottam vartyogni az amerikaiakat a búvóhelyem fölött, az idegent keresték akit bezsákoltam és kitettem, mert potyázott, ilyenkor elfogott a bűntudat: lehet hogy kellett volna írnom egy búcsúlevelet a nevében. Mindegy, le van szarva. A végén annyira untam már magam, hogy elhatároztam, teszek egy sétát az űrben, ha az amcsiknak megy, egy magyarnak még jobban fog menni. Le is loptam az egyik alvó asztronautáról a ruháját, csak nem fog feltűnni neki… Odabattyogtam a zsiliphez ahol a múltkor kipenderítettem az illegál alient, kicsit ügyeskedtem, és már kint is voltam. 
Belebonyolódok a kábelekbe
Bukfenceztem, ugráltam ide-oda, és körbejártam a hajót. Nem is olyan szar ez az űrséta… A sHuttle aljához érve fura dolgot fedeztem fel: a leszállásnál nélkülözhetetlen, óriási landolókerekek kint voltak! Ez azt jelenTi, hogy valami meghibásodás miatt kinyíltak a fedelek, valószínüleg szivárog a levegő is, bele a néma űrbe… És ami még rosszabb, valami felsérthette a gumikat: az összes óriási keréken hosszanti irányú bemetszés volt, ha nem az űRben lettünk volna azt mondom hogy a jó öreg nyolckerben vagyunk, ott szokták ezt a trükköt elsütni a dolgos tolvajok, hogy előbb kiszúrják az üres kocsi kerekeit majd ha elmész gumiért akkor viszik az egészet. Gyorsan összeadtam és kivontam, visszaugráltam a hajóhoz, bezsilipeltem, de a ruhát és az oxigénpalackot nem vettem le. Először is behúztam a kerekeket hogy ne szivárogjon a levegő, a hajó tartalékaiból kipótoltam a benti levegőt, majd –még mindig űrruhában- lementem és a mindig nálam őrzöt Krasznaja Volga biciklikerék-foltozó készlettel nekiláttam a melónak. Öt-har órába telt amíg végeztem, de megérte. Ha be nem húztam volna a kerekeket és nem foltoztam volna meg őket, akkor bizony könnyen ez lett volna az utolsó út mindannyiunknak. Persze a pilóták erről mit se fognak tudni, hát ilyen a titkosügynök élete, megannyi szolgálat a polgári lakosság és más ilyenek védelmében, köszönet és hála nélkül, mert mi akkor végezzük a legjobban a munkánkat ha senkinek sem tűnik fel. Jobb is, mintha mindenki tudná, mekkora veszélyben forog nap mint nap!
VASÁRNAP, JÚLIUS 17.
Még mindig ugyanott bújkálok
Vasárnap Délelőtt ugyancsak 2enére ébredtem: úgy látszik valamelyik faszkalap megjavította a hangszórót. A kötelező nyálas zenék után jöttek a pattogó, vidám parancsszavak, melyek reggelihez vagy épp vécére parancsolták a kozmonautákat (nekem is voltak elintézendő kis,- és nagydolgaim, természetesen csak akkor végezTem őket amikor mindenki aludt.) Szóval a tengeralattjáró útvonala ismert, küldetés teljesítve, csak az a kérdés hogy jutok haza. Jelenleg várakoztam, nem is tehettem egyebet. Közben elintéztem ugyan néhány másodlagos apróságot: rendeltem egy cirkálót a Haditengerészettől a magam használatára, további információt ástam elő a Vorga T-34-ről, ezek mind közelebb vittek fő célomhoz. A szökési terv is kezdett alakot ölteni a fejemben, de nem siettettem. A véletlenek a kezemre játszottak: második űrsétámon az Atlantis napelemei közé ékelődött repülő csészealjat vettem észre. Vagy beszorult, vagy odacsempészték. Közelebb evickélve láttam hogy valamiféle jegy van rajta, vagyis minden valószínűség szerint hivatalos szállítmány. Miért is ne, ha a vonaton lehet kerékpárt szállítani! A jegyhez egy feladói cíMzés (Rosw. 51.) és egy név is tartozott, mégpedig keresztnév: PAUL. Valahonnan ismerős volt. Mindegy, nincs időm ilyesfajta baromságokra: egyszer már elvezettem egy ufót, most is menni fog. Még mindig ugyanott bújkálok
A fő gond az étel,-és víztartalék elhelyezése volt: vért izzadtam amíg kellően felpakoltam a csészealjat mindennel Ami létfontosságú volt. Nem hinném hogy az amcsiknak nagyon hiányozna az az öt-hat hektó sör amit a benzinleszívásos módszerrel átvezettem a hajómra, ott meg egy teljes kabint megtöltöttem vele. És ha feltűnik, kit érdekel, ne igyanak ezek az amerikaiak, koncentráljanak a munkára. A shuttle-n találtam még baromi sok digitális kamerát, rengeteg bedobozolt óvszert és még több Viagrát, ez megintcsak olyasvalami amire se egy pilótának, se egy idegen lénynek nincs szüksége, nekem viszont felérhet egy életmentéssel… Esküszöm nem értem minek ennyi felesleges dolgot magunkkal hozni, persze a zenét azt a Földről sugározzák…méghogy csúcstechnológia, egy kazettás magnó nem sok, annyi se volt ezen a rohadt hajón!
Eljött a nagy nap, az ufót felpakoltam mindennel ami csak kellhet, és közben apránként lekapcsoltam az űrsiklóról. Áram van, generátorok vannak, minden indulásra kész. Beültem a paranCsnoki székbe…hejj, mikor is ültem hasonlóban? Hát, asszem úgy Karácsony táján. Megnyomtam a Nagy Szexi Piros Gombot: a hajtómű föLpörgött, és a nem is tudom milyen gyártmányú csészealj lassan eltávolodott az Atlantistól. Egymás után gyúltak ki a fények ahogy észrevették távozásomat, ki is kapcsoltam a Cb-t, nehogy megpróbáljanak a lelkemre beszélni. Tűkön ülve tövig nyomtam volna a gázpedált…ha hagyta volna. De nem hagyta: magától nyomódott tövig. A kormány is automatán fordult erre-arra. Fura egy hajó ez, annyi szent, gyorsul mint az állat, és tudja is merre akar menni, de mivel fogom ÉN irányítani? És hova megyünk, ha nem tudom kormányozni?... Aztán világosodott lassacskán az elmém: ezzel a hajóval juttatták volna vissza Pault az ő galaxisába vagy bolygójára. Csakhát én ugye tengerésztemetést rendeztem neki, és most elkötöttem a hajóját is. Az viszont megy. Haza.
-...ez volt a Yo-Yo, egy réges-régi Neoton-szám Takács Eszter és az Ektomorf együttes közös feldolgozásában az MR2 Akusztik legutóbbi adásából. Most jönnek a tízórás hírek, utána a Trololo Guy következik, itt, a Petőfi Rádión. MR2, Petőfi: NAGGGYON ZENE!!!...
Kulcsszavak:
Béla bácsi, Harry Harrison