2011. 07. 23.
2011: The Béla Odyssey 2. (júl. 23-24.)
SZOMBAT, JÚLIUS 23.
Majdnem egy hét telt el azóta, hogy elkötöttem az ufóT a Viss2atérésre készülő Atlantisról. Az amcsik azóta hazatértek, épen és egészségesen, mégha valószínüleg nem igazán örültek a földi klotyóban hagyott búcsúajándékomnak, vagyis annak hogy az utolsó gurigákat is elvittem A vécéből. Az én űrhajóm irányíthatatlan volt, csak egy célt ismert és afele száguldott, néha fénysebességgel, néha jóval afölött. Persze ha akartam, könnyen megelőzhettem volna, én mindenkinél jóval gyorsabban tudok futni, csak hát nem volt szilárd talaj amint futHattam volna, pedig már Vladimir Iljics Tesla is kimondta, hogy adjatok egy fix pontot, és a Föld fog sarkából kidőlni, vagy valami ilyesmi, ezek az indián közmondások sose mentek nekem. A fénysebesség egyébként ugyancsak nagyon unalmas, merT ilyenkor megelőzzük a múltat, Vagyis valahányszor visszalassított a hajó, ismét ugyanazokat az ezerszer hallott magyar és nem magyar számokat hallhattam a fedélzeTi rádión, ami mindörökre a néhai MR2-re, jelenleg csak simán Petőfire volt állítva. Még mindig nem tudtam hova megyek, miért, nem tudtam kikapcsolni a rádiót, de mégis újabb megkönnyebbülést éreztem. Ismét a magam ura voltam, senkinek sem tartoztam elszámolással. Még dudorásztam is, miközben sorra hagytuk el a galaxisokat és csillagrendszereket. Időnként egy az enyiméhez hasonló űrjármű tűnt fel mellettem, ilyen kék meg piros szirénákkal, de sose tudott megelőzni, biztos a bolygópálya-ellenőrzés. Egy-két nap után azt vettem észre hogy a hajó már hagyja magát megpiszkálgatni – na nem az útirányt, hanem a sebességet. Ki is hoztam a tértorzításos üzemmódból, ez veszi elejét annak, hogy elém vágjanak.
VASÁRNAP, JÚLIUS 24.
SzázMil1ió mérfölddel a Világon túl, a hidEg magányban, ahova homo sapiens még nem jutott el, a Haunebu 88-as lassan sodródott az aszteroidák kusza gravitációs terében. Már vagy van bő háromezer éve annak, hogy feladatát hibátlanul ellátja – dicséretére legyen mondva a külső-szíriuszi hétszer csavarodott DNS-ű japán-idegen hibrid létformáknak akik megtervezték, a neptunuszi pilótának aki véletlenül lezuhant vele Roswellben, és persze az amcsiknak, akik ezután helyrepofozták és úgy döntöttek hogy szigorítanak a zöldkártyán és az egyre töBb és nagyobb Málhát jelentő alient a hajójával együtt Wisszaküldik oda ahonnan jött. Az esetleges lebukásra is a szokásos módon készültek fel: a Terepszínű Rákemberek által ellenőrzött filmipart megbízták hogy véletlenül pont idén nyáron dobjanak piacra egy Paul nevű idegenről szóló filmet (mindez a világszintű balhé elkerülését szolgálta, az amerikai közönséget már megpuhították a Family Guy Rogerjével). Az Atlantis utolsó útja pont kapóra jött nekik. Minden ment volna a terv szerint, ha az emberhússal táplálkozó aliennek elvileg táplálékot nyújtó, az amerikai kormánynak és a Rákembereknek is egyre több fejtörést jelentő őrült magyar titkosügynök, James Béla egy huszárvágással nem küldi padlóra, azaz inkább az űrbe a leginkább Paul néven ismert idegent, és nem foglalja el helyét a Haunebu 88 típusszámú ufó fedélzetén. Az Atlantisnak mindettől függetlenül haza kellett indulnia – a legénységet megnyugtatták, hogy akárhova is tűnt az idegen lény, Béla bácsi napjai meg vannak számlálva: ha nem a Petőfi Rádió műsorterve, akkor a Világegyetemen túlra tett kirándulás fogja hidegre tenni.
Az Én űrhajóm még csak harmincmillió fényévnyire járt a Földtõl, de már alig tudtam elhinni, hogy más létet is ismertem Valaha, mint az Atlantis hermetikusan zárt kis világáét. Olyan tökél3tesen alkalmazkodtam a magányos éleTmódhoz, hogy lassan már elképzelni is nehezen tudtam mást. Azt pedig, hogy épp egy oly’ hétköznapi helyzet (terített asztal) közepén találjam magam s Világegyetemünket, utóbbit egy, az asztalon guruló üveggolyó képében, hát erre jó sok felest kellett volna innom, de már forgott a gyomrom. A hajó még mindig lassított, de azért még így is elég gyorsan siklott a gigászi textilfelület fölött. Előkaptam a fedélzeti rádiót és beszélni kezdtem bele, hogy valami nyom azért maradjon utánam, ha esetleg mégse térnék vissza.
– Most érek ki a világos oldalra, és minden pontosan ugyanolyan. Úgy látszik, a terítő felülete csak kétféle anyagból áll. A fehér az sima, selymes, vadiúj, pedig valószínüleg csak Perwollal mosták. Egy sötét dolog rajzolódik ki a távolban, az anyaga égettnek látszik, majdnem olyan, mint a faszén, és ahogy a teleszkópon át meg tudom ítélni, olyan a szerkezete is. Sõt, nagyon
emlékeztet az égett pirítósra... Mellette hatalmas üvegkonténer, gigászi méretben, benne valami ami ugyanolyan fehér mint a terítő maga. Akár folyadék is lehet, szerintem az is, ha egy világegyetemnyi pohárba zárt tejóceánt képzelnek maguk elé, az pontosan ilyen lehet. De lehet valami nehéz gáz is... nem, azt hiszem, ez Csak a bableves volt. A levegõ a hajóban kezd egészen elromolni, majdnem állandóan fáj a fejem. Oxigén van még bõven, de a légtisztítók nem tudták teljesen megtisztítani a szennyezett levegõt. Ha már nagyon nem bírom, átmegyek az egyik kabinba. Most pedig kibróbálok valamit, amit eccer a Nulladik típusú találkozásokban láttam.
.jpg)
A Pirítós és a Pohár Tej hetek óta figyelte már különös érzékszzerveivel a közeledõ hajót. Ha élõlények lettek volna, most Baromi izgalmat éreztek volna, de az effajta indulat meghaladta a képességeikett. A csalódásnak sem érezték volna semmi nyomát, ha a hajó gyanútlanul elrepült volna mellettük. Három-csilliárd-millió éve vártak és még mindig nem romlottak meg; kész voltak akár az örökkévalóságig várakozni, ez már a génkezelt ételek egyik pozitívuma. A kis hajó mindenféle fényjelekkel igyekezett felhívni magára a figyelmet. Hamarosan bonyolultabb, és hangokkal kísért lámpakombinációkkal árasztotta el: leginkább a piros, a fehér és a zöld színek domináltak. A Pohár Tej nem válaszolt: nem volt mit mondania – ehelyett inkább fölélesztette szunnyadó erõit.
A hajó belseje mintha olvadni kezdett volna. Én azonban, kezemben még mindig a mikrofonnal, rendületlenül tudósítottam:
- Érzem, megkezdődött az átalakulás. A hajó kezd átlényegülni valami mássá. Porózus, fehér és édeskés…igen, ez mintha porcukor lenne…és…van alattam valami szilárd …igen, ez egy kanálszerű valami, a semmi kezében, ami száguld az óriás pohár felé…
Hihetetlen, gondoltam, hogy ez legyen az utazás vége, hogy ez legyen a felsőbb civilizáció, amellyel annyiszor akartunk találkozni! Egy pirítós meg egy pohár tej, teljesen abszurd, én azt hittem hogy a hajó egy bolygóra érkezik… Már csak egy mondattöredékre volt időm, amelyet –ha egyáltalán eljut hozzájuk- a NASA Repülésirányítójában várakozó emberek kilencszázmillió mérföldnyire a térben és nyolcvanpercnyire a jövõben soha nem fognak elfelejteni. – Ez üres... és... és feneketlen... és...basszus, ez teli van bifidusz-eszenzisszel!!!!
Hát igen: híres utolsó szavak.
.jpg)