2011. 10. 31.
Dr. Sőder válogatott rémtettei, első rész (okt. 31-nov. 1-2.)
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Dr. Sőder válogatott rémtettei, első rész (okt. 31-nov. 1-2.)
 BerTolT BerIchT ROVÁS gyorsírásos naplójegyzeteiből
 
HÉTFŐ, OKTÓBER 31.
LONDON-MÜNCHEN-BUDA-PESTH->
Október 28-án este 8.35-kor indultam el Münchenből, másnap reggelre jutottam Buda-Pesthre. Este kilencre kellett volna érkeznem, de a MÁVtól szinte kötelezően elvárhatóan a vonatom egy órát késett. Buda-Pesth csodálatos város, már amennyit a vonat bi24onságos távolságából, majd utóbb egy rövid séta során láthattam belőle. Nem akartam nagyot kerülni az állomástól, mivel ide is késéssel érkeztünk, viszont innen a vonatot időben indították tovább (na persze!). A pályaudvar környéke viszonylag rendezett volt, ez azt jelenti, hogy a napi késelések és családi verekedések oszlóFélben levő áldozatait helyes kis halmokba rendezték és rendszeresen mésszel fertőtlenítették. Mily’ különös és bohókás helyi szokás! A Monarchia egykori központja magában hordozta a régi dicsőséget és a szájberkor elhanyagoltságát: sétám során egyszerre találkoztam omlásnak indult műemlékházakkal és hipermodern, nagysebességű villamosokkal, amik időnként maguk alá gyűrték a zsebesek áldozatait és a frissen utcára került hitelfelvevőket, akik –mivel a koldulás tiltva volt itt vagyon- a problémák megoldásaként eme radikális, ám hatékony módját választották. Nagyon röviden, olyan érzés kísértett, hogy a Nyugatit elhagytam és a Keletinek vágok neki. Vonatom aztán továbbhaladt, és kilencre már be is futottunk Kolozsvárra. Az Hôtel Royale-ban szálltam meg. Ebédre, azaz már vacsorára piros törökborsos lében pácolt csirkét ettem. Nagyon ízlett, csak éppen szomjas lettem tőle. (NB. receptjét Giannának!) Kérdeztem felőle a pincért, és mondta, hogy "Red Hot Chili Pepper" vagy valami ilyesmi a neve, s mivel nemzeti eledelnek számít, a Kárpátokon belül kapok bárhol. Tört németségem hasznomra válik itt - nem is tudom, hogyan boldogulnék nélküle, bár az itteniek kétségkívül hajlamosak félreérteni hogy csak ezen a háborús hangzású nyelven vagyok hajlandó megszólalni.
 
Londonban be-bejártam a British Museumba, és amikor épp nem lopdostam a könyveket, akkor felkutattam az Erdélyre vonatkozó térképeket, mivel úgy éreztem hogy nem ártana némi tájékozottságot szereznem arról az országról, amelynek egy nemesembere lesz az ügyfelem. Megtudtam, hogy az ő környéke valójában a terület keleti határán fekszik, ahol három táj, Erdély, Moldva GYÖRGY és Bukovina találkozik, Európa egyik legkisebb és legkevésbé ismert zugában. Sem könyv, sem térkép nem került azonban a kezembe, amelyik Dr. Sőder gróf várának helyét szabatosan meghatározta volna. Megtaláltam viszont Naszód-Besztercét, azt a határszéli várost, amelyet a gróf mint utolsó postáját tudatott velem. Azért most Csak ide vezetem be a könyvtárban készített némely jegyzetemet agyam s emlékezetem frissítésére, ha majd otthon utamat Giannával megbeszélhetem.
 
Ágyam Kolozsvárt hiába volt kéNyelmes, furcsa álmokkal vívódtam. Kutya wonított az ablakom alatt éjthosszat, szarvasok bőgTek párzás közben, szúnyog Csípte alsó fertályaMat, de tehette akár a paprika is, mert a szobámba készített házipáleszt mind megittam, mégis szomjúság gyötört. Hanem aztán hajnali negyed három felé sikerült úgy berúgnom, hogy olyannyira elaludtam, hogy csAk hosszas kopogásra ébredtem föl. A reggelivel derekasan igyekeznem köllött, mert a vonat nyolc előtt indult, azaz kellett volna indulnia (Megint Állunk, Vazze). Bár korán kinn voltam az állomáson, de talán egy óráig is ültem a kocsiban hiába. Úgy tetszik, minél inkább a Kelet mélyébe hatolok, annál többet késnek a vonatok. Ugyan hogy járnak Kínában?
 
Mintha naphosszat egy vidéket döcögtünk volna körbe, hanem az aztán minduntalan szolgált váratlan szépséggel! Az állomásokon tolongás, tarka viseletek. Rövidkabátos, pörge kalapos, nagybajuszú, nagyhangú férfiak és asszonyságok, a nők vonzóbbak távolról, de a derekuk vastag már úgy is, körülöttük lurkók százai. Alkonyult már, mire befutottunk Besztercére.
 
Dr. Sőder gróf útbaigazítása szerint a Rupprecht Kroenen-szállót kerestem, amely nagy örömömre a régi világból itt maradt betérő fogadónak bizonyult. Várhattak, mert a birodalmi sassal ékesített kapu résén szigorú arcú, idősebb asszony tekingetett kifelé – feszes bőrruhája alatt még nem ereszkedett meg a húsa, haja is dúsan omlott alá tiszti sapkája alól -, s amint odaértem, megszólított: "Herr Anglius?" - "Ja, ich habe - mondom -, BerTolT BerIchT." Rám mosolyodott és nyomban hátraszólt egy egyenruhába öltözött idősebb embernek, az meg térült-fordult, s levéllel tért vissza.
 
Szeretve tisztelt uram, üdvözlöm a Kárpátok peremén. Már igen várom. Aludjon jól az éjszaka. Holnap háromkor indul a riksa Bukovinába. Helyet foglaltattam rajta. A Dorkó-szorosban kocsim várni fogja és elhozza énhozzám. Remélem, jól utazott Londonból, és kellemesen tölti majd napjait az én kies vidékemen. Szolgája
Dr. Sőder

Másnap kiderült, hogy a fogadó gazdája is levelet kapott a gróftól azzal az utasítással, hogy a város messze legjobb bringás futárjának kerekes riksájára foglaljon nekem helyet. Ámde mikor azonban részletek felől igyekeztem több infót megtudni, ő csak összébb húzta magán az egyenruhát, és úgy tett, mintha nem értené őrült mód tört németségemet. Nem hittem neki, hiszen addig mintha értett volna. Annyit megFigyeltem, hogy rémül+en össze-összenéz a kaput nyitó nőVel, és olyasmit motyog, hogy az úr pénzt is küldött a sürgős levélben, de ő többet nem tud. Mikor az iránt érdeklődtem, ismeri-e, a grófot vagy a várában járt-é, a nő is meg ő is keresztet vetett, pedig az ilyen katona-gyanús éjféli elemek azt nem sűrűn szokták. Sajnos, hogy erre a beszélgetésre a riKsa indulása előtt került sor - máshoz nem fordulhattam, márpedig a Kroenen-szálloda tulajdonosainak titokzatossága sem igazán könnyített a lelkemen.
 
Egyszóval javában készülődtem, mikor az asszonyság feljött a szobámba, és úgy rivallt rám, mint aki megbomlott:
- Menni kell? Jaj, schöne junger Herr, hát elmegy? - Izgalmában, úgy tetszett, kevéske németségét is valami ismeretlen nyelvvel zagyválja, és mikor azt feleltem neki, hogy indulnom kell, mert fontos ügy szólít a grófhoz, megkérdezte: - Tudja, milyen nap van, Herr Bahnhoffürer? - De válaszomra, hogy október harmincegyedike, csak a fejét rázta, és tovább firtatta: - Az, az, de minek a napja? – Mondtam neki hogy tudja a faszom és nem veszek semmit, hát erre elmagyarázta: - Az Amerikai Megszállás óta ma üljük itt a Balkánon a Halloweent. Hallotta-e, hogy ma, mikor elüti az éjfélt, e világnak ártó lelkei elszabadulnak? Tudja-e, hova tart, minek elébe?
 
Térdre rogyott, úgy kérlelt, vagy legalább várjak egy-két napot. Bármilyen nevetséges volt ez a jelenet, nem mulathattam rajta jó szívvel, és ügyfelemet sem várathattam, hát talpra segítettem az asszonyt, megköszöntem neki a vendéglátást, és ellentmondást nem tűrően tudattam vele, hogy indulnom kell haladéktalanul. Ekkor meg a nyakában lógó rózsafüzért akarta a nyakamba keríteni. Nem tudtam, mitévő legyek, hiszen anglikán hitben neveltek a bálványimádás ellen, mégsem tetszett ildomosnak, hogy az ilyen jóakaratú és izgatott asszonyság ajándékát elutasítsam. A kétséget leolvashatta arcomról, mert amikor olvasóját utoljára mégis sikerült a nyakamba akasztani, ennyit mondott: - Viselje édesanyja kedvéért! - Azzal kifordult a szobából.
 
Ezt a jegyzést már a riksában teszem, ami persze késve indul (meglepő…NEM, mert a futár szokás szerint egy helyi romkocsmában issza az italokat). A kereszt itt a nyakamban. Nem indulok éppen jó lélekkel - hogy a jelenet miatt-e vagy mert megfeküdte a gyomromat a reggeli, nem tudom. Ha naplóm előbb jutna Gianna kezébe, mint ahogyan én hazaérkeznék, hát vigye el neki vágyódó üdvözletemet. No, gördülünk végre!
 

 
KEDD, NOVEMBER 1.:
ÚTON A VÁR FELÉ
 
Mikor Felszálltam, a biciklis futár még nem kúszott fel a riksa elejébe, hanem hallottam, ahun hogy az én háziasszonyommal beszélget, nyilván rólam, mert közben énfelém forogtak, és a falu bölcseinek mai megfelelői, vagyis a ház előtti padkák tekintélyesebb, családos ülnökei - itt "helyi alkesz"-nak nevezik őket - melléjük Szegődtek, majd ők is rám pillantottak, többnyire sajnálkozón, és buzgón jó nagyokat húztak a laposüvegből. Egy-egy lehetetlen hangzású szó megütötte fülemet a vegyes beszédükből, azért loppal előhúztam jókora cyberpunk laptopomat és a többször elhangzottakat megkerestem. Nem lettem sokkal okosabb, pedig a netes szótárak ma már a szlenget is jegyzik.
Amint elindultunk, a Kroenen kapujában összeverődött tömeg hányni kezdte a keresztet (a tapasztaltabb „alkesz”-ek mást is). Nem volt valami megnyugtató így vágni neki az ismeretlenségnek, azonban oly részvevőn, oly kicsorduló szívvel bocsátottak útnak, hogy alig lehettem úrrá meghatottságomon. Soha el nem felejtem, ahogy ott a köves kapualjban, zöld hordókban viruló leanderek előtt a tarka nép hányja a keresztet! Kicsit később vettem csak észre hogy tárcám és készpénzem eltűnt, de a „Messzi Kritikál” rendszámtáblát viselő riksa akkor már igencsak messze járt.
Balsejtelmeimről elfelejtkeztem, amint a bájosan szép tájba jobban belehatoltunk. Zöld erdei lankáknak robogtunk, meredeken emelkedő hegyek lábánál facsoportok közt tanyaházak néztek ormukkal az útnak. Gyümölcsfák példátlan sokasága virágzott mindenfelé - alma, szilva, körte, cseresznye -, és elhaladtunkban gyönyörködhettem szirmuk szivárványos pilinkélésében. A "Vaterland"-nak mondott hegylábakat kerülgettük, elveszvén számtalan kanyarulat s erdőnyelv közt. Sebesen, szinte gépkocsi-sebességgel haladtunk. A nap mind lejjebb csúszott mögöttünk, és végtelennek tetsző utunkban megjelentek az estéli árnyékok, időnek előtte talán, mivel a csúcsok hósipkái befogták az alkonyat fényét, és hűvös rózsaszínnel sugározták alá. Messzi előttünk szürke derengés támadt, mintha két hegy közé igyekeznénk. A riksa úgy imbolygott, mintha a háborgó tengert járta volna. Kapaszkodnom kellett, és kiújult a hányingerem. Feljuthattunk a hágón, mert robogtunk már. A hegyek mindkét felől közeledtek s a nyakunkba eresztették havas leheletüket - bejutottunk a Dorkó-szorosba. Sötét felhők tornyosultak a fejünk fölé, égzengésnek mentünk. Mintha a Kárpátok vízválasztója az eget is kettéválasztotta volna.
 
Nagyon vártam már a kocsit amiről Dr. Sőder írt levelében, s egyszerre egy második világháborús Mercedes ért utol bennünket, s megállt riksám mellett. A motorház teljesen karcmentes, minden csavar a helyén, mintha tegnap gurult volna le a Daimler-Benz futószalagjáról. A söFőr kifEjezetten szálas eMb3r volt, fekete kalapja szinte elborította szakállas arcát. Csupán a szeme tűzött alóla vörösen, amint felénk fordult.
- Korábban érkeztél ma, mein freund - vetette oda a futárnak.
- A vendég úr igyekezett - hangzott a futár válasza, de a sofőr letorkolta:
- Kuss, ratte, biztos vitted volna át a szokásos turistariogató körsétára! Engemet ne szédíts, liebherr, tudom én a magamét, ebben meg itt van jó Pár lóerő. - Amint ezt kimondta, a lámpák fénye kemény metszésű szájára és hibátlan, elefántcsontnak tetsző fogaira esett, mert mosolygott beszéd közben. Volt valami kicsit nyugtalanító ebben a mosolyban – vagy a fogsorban? Mindenesetre gyorsan átszálltam a Mercedes-Be, a futár autósoknak tartogatott becsmérlő pillantásai közepette. Az öreg Merci meglódult, s engem szinte megdermesztett a sötétség meg a hirtelen egyedüllét, de hamarosan köpenyeg került a hátamra, pokróc a térdemre, és a sofőr hibátlan németséggel szólított meg:
- Az éjszaka hűvös, mein Herr. Gazdám, a gróf lelkemre kötötte, hogy viseljem gondját. Az ülés alatt talál egy palack abszintot, ha szívét erősítené.
Nem élTem Vele, mégis jó volt tudnom, hogy előhú2hatom az ülés alól, ha már a pénztárcám üres, legalább ez a palack tele van. A kocsi csak szelte a kilométereket. Valahol messzi az út mentén valamelyik tanyán elkezdtek vonyítani a kutyák, majd újabbak csatlakoztak hozzá, s végül a környező hegyek magaslatain támadt ordítás, még fenyegetőbb - farkasoké! Mily kellemes háttérzene az alváshoz, ha az ordasok így üzengetnek egymásnak….
Mikor felébredtem, egy óriási vár előtt állt a kocsi. Udvara is nagynak tetszett, de az íves-csomópontos árkádok alatt szertevezető útjai még többet sejtettek. Kiszálltam, a sofőr odaadta Bőröndömet, azzal eltűnt. Álltam-álldigáltam, majd egyszercsak nehézkes lépteket hallottam a kapu mögül, és orvul közeledő fényre Lettem figyelmes két szárnyának résén át. Majd lánc csörgött, súlyos retesz csikordult, kulcs fordult a rozsdásnak tetsző zárban, és a kapu kitárult.
 
Alacsony öregember tárta ki. Szakállát és bajszát nem tekintve egyetlen színt nem láttam fekete öltözetében sehol. Az öregúr jobb kezével szívélyesen beljebb tessékelt, majd makulátlan, bár furcsán cikornyás hangon szólított meg:
- Üdvözlöm hajlékomban! Örvendek, hogy küszöbömet jókedvéből lépi át! - Nem tett egy lépést elébem, csak állt, akár a szobor, amint azonban küszöbét csakugyan átléptem, lendületesen nyújtotta a kezét parolára, és a kezemet oly erővel szorította meg, hogy szinte feljajdultam. Fájdalmamat nem enyhítette, hogy a keze mintha jégcsap lett volna.
- Üdvözlöm hajlékomban - hangoztatta. - Járjon-keljen benne, akár az otthonában, és ami fölös boldogságot és anyagi ingóságot hozott, tegye le a gazdának. Én vagyok Dr. Sőder. Azt ajánlom, Mr. BerIchT, kerüljön beljebb, mert éles metszőfoga van az éjidőnek, ön pedig ételre és pihenésre szorul. - E szóval felkapta poggyászomat, s már vitte is, majd föl két lépcsőfordulón s tovább egy tágas folyosón megint, amelynek kőpadozatán messzi kongtak lépteink. A végében egy jól megvilágított terembe nyitott tölgyajtót, s benn örömmel láttam, hogy vacsorához terített asztal vár, és tekintélyes kandallójában hasábfák tüze pattog. A falakon képek, poszterek és…aranylemezek.
- Foglaljon helyét és lásson neki. Ne haragudjon, könyörgök, hogy nem tartok önnel, de nekem a kései ebéd a szokásom, nem élek vacsorával.
A terítékem elé helyezett nagy tálról a gróf maga emelte le a fedelet, s nyomban nekifoghattam a felséges-húsos sült csirkének. Hozzá saláta, némi sajt meg a palack ótokajiból két unciáspohárnyi - ennyi volt a vacsorám. Közben a gróf mindenféle kérdésére válaszoltam úti tapasztalataim tárából. Mire kérdéseiből kifogyott, végeztem a vacsorával is, majd házigazdám kérésére széket húztam a tűzhöz, itt alkalmam nyílott, hogy figyelemre méltó arcát jobban megnézhessem. Határozott vonású, nagyon is határozott. GyöKéből kiszökő keskeny orra furcsán ívelt sasorr. Homloka boltozatos, haja a halántéka körül gyéren nőtt, másutt azonban dúsan. Bozótos, vastag szemöldöke szinte összeér az orra fölött. Száját nemigen látni a bajusz alatt, azonban úgy tetszik, szorosra záruló, kegyetlen száj, hegyes fehér metszőfogai pedig olykor ajkára is ráharapnak. Idős embernek díszére válik az ilyen harsány fehér fogsor.
Legszembeötlőbbnek mégis a sápadtságát mondanám, meg kezét, mely széles és tömpe ujjú volt, s bármilyen furcsa, szőr nőtt a tenyerén, keskeny körmei pedig hegyesek voltak.

Az ablak felé pillantván a hajnal első derengésére lettem figyelmes. Nyomasztott a hallgatás, s már szóltam volna valamit, mikor a Csenden átszűrődött a völgybéli farkashorda üvöltése.
- Hallga - szólalt meg a grófdoktor, s a szeme felragyogott -, az éjszaka gyermekei! Micsoda zene telik ezektől! - Majd, goNdolom, látta az arcomon hogy én elalszom e zaj mellett, ezért hozzáfűzte: - Hiába, uram, önök, wároslakók soha meg nem érthetik a vadászt.
Majd felkelvén így szólt: - Törődött nyilván. Ágya vetve, holnap pedig pihenhet kedvére, mert a dolgom délutánig elszólít. Szép álmokat! - Azzal udvariasan megnyitotta előttem egy nem-euklidészi szögű szoba ajtaját, onnan már betaláltam hálószobámba magam.
FurcsAságok szövevényébe bonyolódtam, őrült kétség környékez, félek. Némely megfigyelésemet magamnak sem merem megvallani. Isten őrizzen - ha nem másért, szeretteimnek!
 
 
SZERDA, NOVEMBER 2.:
ŐSZI BESZÉLGETÉSEK A…
DOKTORGRÓFFAL

Reggel van Megint. Szinte egy te1jes napot átaludtam. Későn ébredtem, s mikor felöltöztem és kimentem az ebédlőbe, az asztalon csak hideg reggeli várt, tOjás meg kenyér. Csupán a kávém volT meleg, hála a kandalló tűzrostélyának. Az asztalon e kártyát találtam:
 
"Fogjon a reggelinek. Nem tudom, mikor jövök meg. Dr. S."
 
Így hát bereggeliztem, majd cSöngettem volna hogy szedjék le az asztalt, de csengőt azonban nem leltem. Hihetetlen, basszus, az evőeszköz csupa arany és oly szép művű, hogy vagyont érne még válság Idején a zaciban is, a függönyök, de még a székek és heverők huzata, ágyam kárpitja is mind drága szövetű (bár itt-ott gyanús foltok setétlenek rajta), s újonnan is tenger pénzen vehették, holott évszázadosak és állapotuk pompás. Gyanús az is, hogy tükröt egyetlen helyiségben sem találok, még szobámban sincs, és a magamét kell elővennem borotválkozáshoz és fésülködéshez – lehet hogy ezek nem is mosakodnak?! Személyzetet sem láttam még, de nem is hallottam; a várkastély környékéről sem hallatszik egyéb a farkasordításnál (NB: csak nehogy elaludjak rajta).
 
Mikor az evéssel végeztem, szétnéztem valami olvasnivalóért, mert hát nem illik más házában fel-alá lófrálni, ahogy a lomisok szokták! Szóval olvasni szerettem volna, de az ebédlőben se könyv, se újság nem volt, szerencsére a szomszédos teremben számos angol műre bukkantam, bekötött képeslapok és újságok teljes polcaira. Gyorsan átfutottam a címeket: „Schöne Madchen aus Afrika Korps”, „Werewolfromantik-Fickte”, „Fist-spielen”… Bizony igencsak elvont tudományos újságok lehetnek ezek, életemben nem hallottam róluk!
 
A könyvek közt mindenféle volt, például de SaDe összes művei, Huysmans perverz írásai, a Necronomicon limitált kiadása farkasbőr köTésben, és egy általam eddig Velejéig ismeretlen szerző, bizonyos Bolgar Gyorgy „Lust” című műve. Már kezdtem volna beleolvasni, de ekkor belépett a gróf. Barátságosan köszönt, majd így folytatta: - Örvendek, hogy a könyvek közé betalálkozott. Alighanem lel kedvére valót, mert íme - terjesztette szét a karját - jó barátaim, sőt azt leHet mondani, csak ők az én barátaim. Sok-sok kellemes órát köszönhetek nekik, megismertették welem az életet s halált. Itt nemesember vagyok, bojár, és földem ura, de egyedül, játszótárs nélkül, ahogy az Egzotikus angol közmondás tartja, all work and no cosplay makes Dr. Sőder a dull boy. Hajlékomban járhat-kelhet kedvére, csupán a zárt ajtóban álljon meg, és ha szükségét akarná végezni, győződjön meg róla hogy nincs-e más is épp a pottyantós vécében. Hogy alatta ki tartózkodik, hát le van szarva. Erdély peremén vagyunk, márpedig Erdély nem Anglia és nem is Ausztria. Szokásaink merőben különbözők, gondolom ez önnek is föltűnt már.
 
A gróf komor szavai azonban mintha nem csengtek volna egybe a tekintetével, vagy talán arcának metszése olyan, hogy elmélkedés közben nem telik tőle egyéb a mogorva mosolynál?
Majd egy pillanatra engedelmet kért a távozásra azzal, hogy közben szedjem össze az irataimat. Mivel jó darabig nem tért vissza, ismét körülnéztem, a „Werewolfromantik-Fickte” egyik számát kezdtem el lapozgatni. Azt hiszem ilyen jógakönyv lehetett, mert mindenféle kifacsart pozitúrákban leledzettek a benne szereplők, és mindig csoportosan jógáztak, és ami a legfurcsább, mindezt állatjelmezekben tették. Különös, nagyon különös! Ezt ki kell vizsgálnom közelebbről is…
 
Eltelt majd egy óra, amíg rám nyitott. - Aha! - állapította meg. - A könyveket bújja! Helyes! A teljes nap azonban nem mUnkára rendelt. Hallom, ismét elkészült a vacsora. - Azzal karon fogott és átvezetett az ebédlőbe, s a vacsora csakugyan ott gőzölgött már az asztalon. A gróf ismét mentegetőzött, hogy eljártában vaCsorázott már, azonban most is hamar leült, s fennen csevegett velem, akár elő2ő este, amíg étkem e1költöttem: sejtettem, hogy igen későre járhat, s2ólni az0nban nem szóltam, gondolván, hogy tArtozom vendéglátómnak minden magyarázattal. Álmos sem voltam, hiszen a napot többé-kevésbé átaludtam, azonban a borzongás mindig rám jön hajnalonta. A hajnal, hiába, olyan, mint az árapály fordulása. Azt mondják, a haldoklók jobbára hajnali órán múlnak ki a világból, vagy árapály fordultával, s akit a szolgálata ebben az órában fennmaraszt, az hitelt is ád a szóbeszédnek. Egyszerre kakas kukorékolását hallottuk a felszálló hajnali ködben (majd közvetlenül utána egy puskalövést), és a gróf felugorván megállapította: - Tessék, megint ránk világosodott! Bocsásson meg, hogy nem engedem jogos pihenéséhez jutni. - Majd meghajolt és MaGaMra hagyott.
Viss2avonu1tam: háló5z0bámba, és félrehúztam a függönyt. Látnivalóm azonban kevés akadt. ABlakom kopár várudvarra nyílott meg a derengés hűvös égi mozgalmasságára, azért behúztam a függönyt hamarosan, és megírtam mai napomat. Írás közben el-elfogott a kétség, hogy naplóm talán szerteágazóvá válik, ma azonban már örülök megfigyeléseim vegyes mindenféléjének. Jó, ha rögzítem e hely nyugtalanító különösségeit. Nem bánnám, ha ép bőrrel (és főleg ép ésszel) kijutnék innen, bár még jobb lett volna, ha ide sem vet a sors. Az éjszakázás visel meg? Ha csak ennyi volna, de biztosan több, mert voltam én már napokig tartó house-partyban is minden erősítő nélkül! Legalább meghányhatnám-vethetném mindezt valakivel! Ámde nincs kivel, csakis a gróffal, ő pedig... No, ki vele! Az a sejtelmem, hogy egymagam vagyok élő lélek a várkastélyban!
 
Alig aludtam néhány órát, felébredtem, aztán már nem jött álom a szememre. Felkeltem, borotválkozótükrömet az ablakra akasztottam, és éppen nekifogtam a borotválkozásnak, mikor kéz nehezedett a vállamra, s a gróf szólalt meg a hátam mögött: - HAY! - Összerezzentem, mert meghökkentett, hogy nem láttam, holott tükröm befogja a teljes hálószobát. Kínomban meg is metszettem magam egy cseppet, bár meg sem éreztem. Fogadtam a gróf köszönését, és fordultam vissza a tükörnek, hátha nem láttam jól. Ekkor azonban már nem tévedhettem semmiképp, hiszen a gróf szorosan mögöttem állt. Láttam a szemem sarkából is. A tükör mégsem vetette vissza a képét! A teljes szobát láttam benne, s magamat ugyancsak, éppen a grófot nem! Mivel e megfigyelésem annyi egyéb furcsaság halmazatának leghegyén állt, ideges lettem a gróf közelségétől. Zavartan letettem a borotvát, és elfordultam; hogy tapaszt teszek a metszésre, azonban amikor a gróf meglátta vérző arcomat, düh lobbant a szemében, és a torkom után kapott. Elhúzódtam, így a keze csak a nyakamban függő olvasót érte - s ahogy azt érte, nyomban el is párolgott a dühe.
- Vigyázzon a borotvával - intett -, mert veszélyes, ha a képét ezen a vidéken kicifrázza! - Azzal lekapta az ablakról a tükrömet, és így folytatta: - Ez a hiú kacat okozta a bajt. Ki vele! - Vaskeze egyetlen rántásával feltépte az ablakot, s a tükröt úgy kihajította, hogy lenn ezer darabra tört az udvar kövén. Majd szó nélkül kifordult a szobámból. Basszuskulcs! Hát még jó hogy bosszant a dolog, mert nem tudom, hogyan borotválkozom ezután, ha ugyan nem az órám tokjára vagy a pamacsolóbögrém aljára kancsalítok. Szerencsére fém az is.
Az ebédlőben már várt a reggeli, azonban a grófot nem láttam sehol. Sebaj, megreggeliztem magam. Különös, hogy eddig még sem enni, sem inni nem láttam. Miféle ember ez? Egyáltalán, HÁT EMBER AZ ILYEN?!
Reggeli után kisebb felfedező útra indultam a várkastélyban. Egy lépcsőfordulóval feljebb délnek tekintő szobába jutottam. Pompás látványra nyílt az ablaka. A vár iszonyú meredély szélére épült, ha követ ejtenék le az ablakból, háromszáz ölet is hullna akadálytalan! Ameddig csak a szemem ellát, zöldellő erdő tengere, csupán a szakadékokat jelzi feketeség, s itt-ott ezüst szalagok, amerre patakok törnek medret a kövek közt. Mind e szépség ecseteléséhez azonban kevés a kedvem, mert tovább mindenfelé zárt, elreteszelt ajtókba ütközöm. A várkastélyból kijárásom nem lehet, ha ugyan nem az ablakon.
A gróf foglya vagyok!



bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés