2011. 11. 03.
Dr. Sőder válogatott rémtettei, második rész (nov. 3-4-5-6.)
CSÜTÖRTÖK, NOVEMBER 3.:
ÚJABB BESZÉLGETÉS A DOKTOROWAL
ÚJABB BESZÉLGETÉS A DOKTOROWAL
Mikor ráébredtem, hogy rab vagyok, megvadu1tam. Rontottam lépcsőn fel, lépcsőn le, próbáltam minden egyes ajtót és kikukkantottam minden ablakon, ámde hamarosan tehetetlenség nyomta el indulatomat. Amint most visszatekintek arra a néhány órára, csak azt kell gondolnom, megvesztem. TipródtAm, akár a fába szorult féreg (vagy egy féreggé változott Gregor Samsa). Mikor aztán láttam, hogy nincs segítség, magamba zuhantam, és megpróbáltam elgondolni, hogyan járhatnék el mégis célirányosan. Végső következtetésre persze nem jutottam, csupán annyi bizonyos, hogy egymást kergető gondolataimat nem tárom a gróf elé. Hogy rab vagyok, tudja jól, hiszen ő ejtett rabul, és nyilván tudja, miért, egyebet tehát nem tehetek, mint hogy újonnan szerzett tudomásomat megtartom magamnak, és jó KISDOBOS cserkész módjára résen vagyok. E pillanatban vagy az orromnál fogva vezet, mint a gyermeket, és félelmeimet fordítja ellenem, vagy veszélyes szorultságban vergődöm csakugyan (ezért célzott a pottyantós vécére, bár szorulás ellen mégiscsak a végbélkúp a legjobb).
Ha pedig való ez, s nem játék, bizony fontos, hogy az eszem a helyén legyen. Idáig jutottam el, mikor lentről a nagykapu csikordulását hallottam, jeléül, hogy a gróf megérkezett. De nem a könyvtárba jött be, s aminT csendesen belopakodtam Volna hálószobámba, azt kellett látnom, hogy éppen ágyamat veti – vagy pedig így éli ki ferde hajlamait, és ez a lepedő foltosságát is megmagyarázza. Furcsa látvány volt, megerősítette azt a gyanúmat, hogy a várkastélyban cselédség egy Fő nincsen. Amikor később az ebédlőbe nyíló ajtó résén láttam, hogy az asztalt teríti, gyanúm végső bizonyossággá vált, és újból megrémültem - mert ha a gróf maga lakja a várkastélyt, akkor Mercedes sofőrje is csak ő lehetett, sőt, a tányérokat is ő mossa el!! Nem volt oktalan tehát a falubeliek és a bölcs alkeszek aggodalma. Értem már, miért kerítettek a nyakamba keresztet, kísérje Isten áldása azt a derék, rimánkodó asszonyt, kinek olvasója vigaszom és bizodalmam! Különös dolog, hogy olyan holmi szolgálja éppen lelkem támaszát, amely felől neveltetésem során annyi rosszat hallottam. Nagy butaság volt nem résztvenni a katolikus egyház oktatásain, bizony! Mindegy, most azon kell igyekeznem, hogy a lehető legtöbbet tudjam meg Dr. Sőder gróf felől, mivel életem mentője lehet minden értesülés. Ma éjszaka, ha ügyesen forgatom a szót, talán többet kiszedek belőle - tapintatosnak kell lennem mindenképpen, nehogy gyanúját felkeltsem.
Éjféli naplóbejegyzés - Hosszas beszélgetésbe bonyolódtam a doktorgróffal. A vidék története felől kérdezgettem, ő pedig bámulatosan nekitüzesedett az elbeszélésnek. Történelmi alakokról jelen időben szólt, mintha ismerte volna őket, és velük harcolt volna millió csatában, majd észbekapva úgy magyarázta lelkesedését, hogy a bojár személyében viseli családjának minden dicsőségét. Kivált izgatottá vált egyik ősének többszörös említése során, és hányattatásait ismertetvén mindegyre sodorintott a fehér bajszán, sőt, ahogy felkelt s a szobát méregette, úgy ragadott a kezébe mindenfélét, mintha szétmorzsolni volna szándéka. Az elmondottakból legalább a közelmúlt történéseit igyekszem híven feljegyezni:
"Tatár, török, lengyel, orosz közé szorultunk itt a Kárpátok külső karéján, de bizony, elment tatár, török, Trianon se örök! A karéjon belül magyarok és szászok éltek, meg azok, akik közülük a biztonságot keresték. Mi, vajdák ivadékai hol harccal, hol Fondorlattal védtük birtokainkat, de inkább az utóbbival, évszázadokon át, ha nem harc közben, akkor mással: a kultúrharccal. Mikor már se török, se tatár nem volt, akkor itt voltak az oroszok, és velük már nem lehetett túl tökösen szembeugrani. Családom összes, akkor még élő tagja úgy döntött, hogy belülről kezdi bomlasztani az orosz medvét, beléptek az összes pártba, néha még abba is amibe nem kellett volna, hát el is fogyott a család a tavárisok leszámolásA közepette, mit Ne mondjak, bár akkor még wolt idő hogy nem itteni palotánkban laktunk, hanem bátran odaköltöztünk a fenevad szájába, dolgok közepébe, Buda-Pesthre. Ki a karhatalomhoz került, ki máshova. A hosszú, szerteágazó családfából mégis az én ük-ük-ük-ük-nagyapám vitte a legtöbbre, aki Kulturális Bizottságba került. Oly igen nagyra jutott, hogy Budapest közepén állt rettegett üvegkastélya…igen, drága fiam, az azóta lebontott Üvegpalotáról beszélek…”
A borzongás jeges szele markolászta ágyékomat – vagy lehet hogy mégsem a szél volt? Mindegy, pirkadt megint, mire nyugovóra térhettem (NB. naplóm immár kísértetiesen hasonlít az Ezeregy éjszaká-hoz, mivel annak is minden története kakaskukorításra ér véget - Hamlet atyjának szelleme nemkülönben kakas szavára múlott el. Most már csak háremhölgyek kellenének).
PÉNTEK, NOVEMBER 4.:
BOHÓC SZATÍR A FALON
Este, Mikor a gróf bejött, eddig nap1ómban nem tárgyalt jogi ügyletünk részleteivel kapcsolatosan tudakozódott, én pedig készen vártam válaszaimmal, mivel a délutánt odahaza készített jegyzeteim átrágásával töltöttem. A gróf éppen nem kérdezgeTett hebehurgyán, leginkább azt tudakolta, tarthat-e Angliában két feleséget, vagy éppen többet is kettőnél. Válaszom úgy hangzott, hogy tarthat akár örömlányokat tucatszám, csak ne vegye el őket jogilag is feleségül, mert a bigámiát még az ottani muszlimoknak sem tűrik nagyon és egyébként sem ajánlhatom, hogy belemenjen ilyen dolgokba, mert ahány nő, annyi fejfájás, és ahány feleség, annyi gyerektartás. Amikor ebbéli kíváncsiságát kielégítettem, egyszer csak felkelt és fordított a szón.
- Írt-e ideérkezése óta közös ismerősönknek, Stephen Hawking barátunknak vagy bárki másnak?
Némi keserűséggel válaszoltam, hogy lófaxot se küldtem, mivel alkalom a levelek elküldésére nem kínálkozott.
- Írjon hát most, barátom - tanácsolTa a gróf, és súlyos keze a Vállamra nehezedett. - Írja meg barátunknak meg akinek csak írni szándékozna, hogy a dolga még egy hónapig csak ideköti.
- Édes faszom, mégis mi tart ilyen sokáig?! - szakadt ki beLőlem.
- Szükségem van önre, de szigorúan heterosekszuális értelemben. Maga nálamnál jobban ismeri az egzotikus London jogi útvesztőjét, s mielőtt a cselekvés, netán az óvatos költözés útjára lépnék, az ön tanácsaira kell hagyatkoznom.
Tehettem-e egyebet, mint hogy megadóan rábólintok? Valóban Mr. Hawking érdekére kell tekintettel lennem, nem Csak a magaméra. Különben amíg a gróf beszélt, szeméből és tartásából egyaránt kitetszett, hogy foglya vagyok, és választásom úgysincs. A gróf látta arcomon a vívódást, majd megadásomat, mert tovább szorongatott, bár kesztyűs kézzel:
- Kérem továbbá, fiatal barátom, szorítkozzék leveleiben maximálisan az üzleti ügyeire. Ismerőseit is megnyugtatja, mert látják, hogy a dolga jól van, és igyekszik haza, igaz? - Azzal három ív levélpapírt és három borítékot tett elébem. Ránéztem az idegenbe szánt hártyapapírra, majd a grófra tekintettem fel, és a hegyes-dühös kutyafogait alig kiszöktető csöndes mosolygását látván megértettem azt is, hogy írnom csínján kell, mert megérti az utolsó szóig. Azért úgy döntöttem, Mr. HawKingot először csupán a jogügylet állásáról tudósítom most, később többet írok neki titkon és Giannának ugyancsak, mert neki írhatok gyorsírással is, hiszen a gróf a gyorsírásos levélen nyilván fennakadna (persze lehet hogy a simán is, ki tudja ezek az erdőben szocializálódott bunkók tudnak-e olvasni). Azért csak megírtam két semmitmondó levelet, majd nekiültem olvasni. A gróf végzett levelezésével, közben sűrűn betekintett az asztalra került jogi művekbe, végül fogta két levelemet, a magáéi közé csapta, a levélcsomót nekidöntötte írókészletének, majd kiment. Alig csukódott rá a könyvtár ajtaja, fogtam s megnéztem levelei címzését. Lelkiismeretem sem tiltakozott, hiszen úgy éreztem, védekezésem jogos.
Az egyik levél címzettje a whitbyi Szadomazo Klub volt, a másiké a londoni Hegymászó Iskola, a harmadik Kátrány és Toll bankár uraknak szólt Buda-Pesth-re. A második és harmadik levél borítékját nem pecsételte le. Már azon voltam, hogy elolvasom, mikor láttam, hogy mozdul az ajtókilincs. Visszasüppedtem a kerevetre. Éppen annyi időm maradt csak, hogy a leveleket a helyükre visszaállíthattam, s kezembe vehettem könyvemet ismét, mikor a gróf újabb levéllel tért vissza. Gondosan lepecsételte a nyitva maradt kettővel együtt, majd
hozzám fordult.
- Megbocsásson, bokros teendőim elszólítanak. Remélem azonban, kényelmének nem lesz fogyatkozása. - S máris indult, de még az ajtóból visszanézett. - Egy tanáccsal, illetve figyelmeztetéssel hadd szolgálok, kedves ifjú barátom. Ha e szobák tájékáról messzibb eljárna a várban, álomra ne hajtsa fejét. Régi építmény ez, rossz emlékek kísértenek benne, és álmait dúlják az alvónak. Fogadja meg a szavamat! Ha elálmosodnék, siessen vissza hálószobájába vagy ide a könyvtárba. Itt nyugodt lesz az álma. Ha másként tesz, hát... - Megszakadt mondatát félre sem érthettem, mert mutatóujját másik keze hüvelyk,-és mutatóujja által formált körbe csúsztatta – vagyis meg leszek baszva, és valószínüleg nem nő lesz a partnerem.
Mikor a gróf eltávozott, Visszahúztam szobámba, majd egy ideig nem hallván hangot, felmentem 6 kőlépcsőn ahhoz az ablakhoz, ahonnan oly messzi elláttam délnek. A távoli látóhatár a szabadság érzésével töltött el, és szívesebben nyugtattam rajta a szemem, mint a köves udvar szurDékán ablakom alatt. Mintha tömlöcből kerültem volna friss levegőre, akár éjszaka... Az éjszakai lét egyébként mindjobban megvisel, bár az éjszakázást azt bírom, de egyébként tulajdon árnyékomtól is megriadok, és rémes sejtéseim támadnak. Nem mintha jogosultak nem lennének ebben az elátkozott várkastélyban! Itt azonban kitekintek a fakó holdfényben fürdő tágas messziségbe, és mintha napvilágon lennék. A hegyek szinte olvadoznak a derengésben, a mély árnyékban nyugvó völgyek és hasadékok bársonyossága megüdíti szememet, még légzésem is nyugalmasabb.
Amint az ablakon kihajoltam, arra neszeltem, hogy egy emelettel lejjebb, az alanti szobasortól talán balra valami mozdul, azon a tájékon, ahonnan a gróf szobájának ablaka nyílik e kies tájképre. Az ablak könyöklője rég kidőlt, azért óvatosan meghúzódtam az időrágta kőkáva mögött, onnan lestem lefelé.
Először annyit láttam, hogy a gróf bújik ki az ablakon. Arcába nem pillanthattam ugyan, De a nyaka s a sunyi mozgása megbizonyosított, hogy ő az, leginkább a keze, mert afelől tévedés nem lehetett. Mulattatott a látvány így elsőre, hiszen a foglyot kicsinységek elmulattatják és reméltem hogy A vén geci lezuhan és szétkenődik a hideg macskakövön, azonban érdeklődésem és kárörvendésem mihamarost rémületre vált, mikor azt láttam, hogy teljes teste csúszkik az ablakon, és kúszni kezd a falon, méghozzá fejjel lefelé a szédítő mélységnek, és köpenyege, akár a denevérszárny, úgy borul fölébe. Nem akartam elhinni. Gondoltam, a holdfény játszik vele, pedig nem: a keze meg a lába ujja kapaszkodott a kövek illesztései közé, ahonnan az idő a mészhabarcsot kipiszkálta régen, úgy ereszkedett lefelé, sebesen, akár a gyík. Így jutott el az egyetlen lenti kisablakhoz, melyben világosság ragyogott, és tusolás zaja hallatszott kifelé – ezek szerint mégis lennének cselédek a várban? Nem maradt időm töprengeni, mert a gróf a lenti kisablak fölé dugta arcát, az ablak mögötti szobából erre rettenetes visítozás hallatszott. Nyilvánvalóan a vén kujon a szolgálókat lesi fürdés közben, ez lehet a perverziója…
Miféle ember az ilyen? Ember-e? Rettegés száll rám, mert tudom, hogy nincs merevedés menekvésem innen, s okom a rettegésre szaporodik...
SZOMBAT, NOVEMBER 5.:
HÁR(OM)PIÁK
Proceed.
HÁR(OM)PIÁK
Proceed.
Tegnap is Megfigye1tem a gróf BÉKAUGRÁ gyíkkús2ását, most már a cse1édszobán (?) is túl: Oldalozón halad lefelé 5zázlábnyit, és mindig ugyan0da balra tart, majd eltűnik valami lőrésben vagy ablakban. Utánahajoltam, hátha láthatom, hol, de hiábA, mert fal színében a nagy távolság nem kínál kellő panorámát. Úgy véltem, most elhagyja a várát, és ha az alkalom kedvez, csak jobb helyismeretet szerezhetek. Visszamentem a szobámba lámpásért, és elkezdtem próbálgatni az ajtókat. Zárva találtam a legtöbbjét. Azt is megállapítottam, hogy a zárak újabbak az ajtóknál. Majd a kőlépcsőn leereszkedtem az előcsarnokba, ahol fogadásom történt, és azt tapasztaltam, hogy a nagy szárnyas kapu retesze nyílik ugyan, záróláncait is leakasztom könnyedén, zárát azonban csakis kulccsal nyithatnám. Kulcs pedig nincs sehol. A gróf szobájában lehet, így okoskodtam, s ha majd a szobáját egyszer nyitva felejti, besurranok, megkaparintom, és akkor szökhetek. Tovább indultam felfedező utamon mindenféle lépcsőkön, faljáratokon és folyosókon, és sorra próbáltam az ajtókat. A fogadócsarnok két ajtaját nyitva találtam - kisebb szobákba vezettek, sokat azonban ott sem találtam, csupán porlepte és molyette bútort. Végre akadt egy emeleti ajtó is, amely zárva volt ugyan, de a nyomásnak engedett - leszállt, csupán úgy tetszett, mintha zárva lett volna. Úgy éreztem, elszalaszthatatlanul jó lehetőségem kínálkozik, azért nekifeszítettem a vállamat, és addig erőlködtem, amíg befurakodásomhoz elegendő rést szorítottam rajta.
A hálószobáMtól jobbra eső s2árnyba jutottam így. Ablakaiból láthattam, hogy a várkastély déli szárnya ez, legszélső helyiségeiből az ablakok délre meg nyugatra tekintenek. A déli ablaksor alatt végig, mint már előbb is láttam, nyaktörő a meredély. A vár három feléről megközelíthetetlen kőszálra épült, ablakait mind úgy nyitották, hogy sem kőhajító gép, sem csatakígyó el nem érhette, azért legvilágosabb szobái voltak egyben a legvédettebbek is. A nyugatnak húzódó tágas völgy túlsó felén csupasz hegyek lába emelkedett kőrisfák és csipkebokrok sűrűjében, gyökereik oMladozó pandalokat hálóztak be. A csutás üvegablakokon beömlő sárga holdfényben láthattam a színüket is, már amennyi szín a SZMOG porréteg alól előtetszett - lámpásomnak ugyan hasznát nemigen vettem itt, mégis örültem, hogy rossz ómenjeimbe van mivel belevilágítanom. A falakon itt is aranylemezek voltak körbe-körbe. Kicsit közelebb léptem hozzájuk lámpásommal. Régesrégi, még bakeliten megjelent lemezekért adták őket, sem az előadókat sem a kiadót nem ismertem – bár a Hungaroton név valahonnan ismerős volt, de sem az Einstein Családot, se a Szalmabábukat, se senkit nem ismertem a zenekarok közül. És ki lehetett az az „Erdős”, akinek annyi köszönetet mondtak ezeken a lemezeken?
Mindegy, a normális (bár múltba hullott) világ eme ismerős relikviái között mindenképpen vígabban voltam, mint fenn, ahol a gróffal tanyáztunk, és idegeimnek némi fegyelmezése után sikerült is letelepednem egy kicsiny tölgyfa asztalhoz, amelynél talán valami szende szűz körmölte valamikor pirongón helyesírási hibáktól hemzsegő szerelmes levelét, és gyorsírással bepötyögtem laptopomba mindent, amit újabban tapasztaltam. A huszonegyedik század dühömmel vonult be ide, a szívós századok azonban dacolnak "modernségemmel".
Kicsit később: Fohászkodom, hogy józan eszem el ne hagyjon - ide jutottam! Ugyan hol van már a biztonság és minden biztosítéka! Csupán azt remélhetem, nem bomlok meg, ha ugyan meg nem bomlottam máris. Szemtől szembe állít a tébollyal, hogy a várkastélyban kísértő rémületből csak a grófra tekinthetek szolgai bizodalommal! Mert bár eddig a gróf nem ijesztett rám rejtelmes figyelmeztetésével, hanem a jövőben szent félelemmel fogadom meg minden tanácsát! El is mondom, miért. Amikor előző bejegyzésemmel végeztem, rovásírásos billentyűzetű laptopomat hátizsákomba csúsztattam és elálmosodtam. A gróf tanácsa eszembe jutott ugyan, azonban az engedetlenségben örömömet leltem volna, vagy a nehéz álmosság makacsolt meg? Csábított a holdvilág is meg a szabad messziség, azért hamarjában úgy határoztam, hogy nem térek vissza árnyék járta lakosztályomba, hanem itt alszom el igenis, a régi lemezeladások sikereinek relikviái között. Egy kerevetet kijjebb húztam a sarokból, hogy fektemből is ellássak délnek meg keletnek, és a porral mit sem törődve végighenteredtem rajta. El is alhattam alighanem, már legalább remélem, mert ha álmot láttam, annyira valóságos volt, hogy most, a reggel teljes verőfényénél sem kételkedhetek benne.
Nem voltam egymagam egyszer Csak. A szoba nem változott, amióta beléptem: a holdvilágnál még lépteim nyomát is láthattam a padló porában. A holdfény körében azonban három szexi fiatal hölgyet pillantottam meg. Ruhájuk s viselkedésük s2erint valaha énekesnők lehettek. Álmodhattam őket mégis? Mert hiába világított mögülük a hold, árnyékot nem vetettek. A közelembe óvakodtak, elnézegettek egy darabig, majd csábosan összesúgtak. Kettő fekete hajú volt és sasorrú, akár a gróf. Merő tekintetüket követve azt láttam, hogy a szemük szinte vörös a hold nyájas világánál. A harmadik s2őke v0lt, zuhatag0s aranyszőke, és a szeme akár a mély tüzű zafír. Mintha ismerős lett volna az arca valamelyik nyomasztó álmomból – vagy az aranylemezek borítójáról? Fehér foga ragyogott mind a háromnak, mintha gyöngysort tettek volna csábos ajkaik közé. Kínosan fészkelődni kezdtem, mert feltámadt bennem a félelem, de inkább az a vágy, hogy csókjukat rám tapasszák. Vonakodón jegyzem ide, hiszen Gianna elolvashatja egyszer, s még fájdalmat okozok neki, de így volt. Összesúgtak, mondom, majd összenevettek, oly ezüstös kacagással, hogy inkább vizespoharak játékos csengetéséhez hasonlíthatnám. A szőke kacéran megrázta fürtjeit, s a másik kettő a fülem hallatára biztatta: - Rajta csak! Te légy az első, mi majd utánad! Fiatal ember, jut belőle mindhármunknak!
Moccanatlan feküdtem, és a szempillám alól lestem gyötrő várakozásban. A szőke odalépett, fölébem hajlott, már a leheletét éreztem a bőrömön. Édes lehelet volt, mézédes, de ahogyan kacagásának ezüstje mögül üveg csengését hallottam, a mézben csömörletesség sejlett, akár a vér szagában. Szépsége tökéletes és örök volt, de emögött a szépség mögött borzalmas alkuk titka rejtezhetett!!!44 négy
Féltem volna feltekinteni, csak lestem a szemem résén. A szőke térdre ereszkedett, szinte legelt rajtam a szeme. Ledérsége izgató is volt, undorító is, de már hetek óta nem láttam nőt, úgyhogy gondoltam, lesz ami lesz. Ahogy nekihajolt a csóknak, úgy nyalta a szája szélét, ahogy az állat, a holdfény ragyogott piros nyelvén és metsző fehér fogán. Hajlott a feje is sóvár tekintete után, és már ajkával csiklandozta számat, majd az államat, majd mintha a torkom táján állapodott volna meg. Ott éreztem forró leheletét, és a nyelve szinte hallhatóan csettent. Már éreztem fogainak kemény szorítását is bizsergő bőrömön. Remegő szívvel, kéjesen vártam.
Hanem abban a percben a gróf megjelenésére lettem figyelmes. Mint akit a vihar sodort be, olyan volt, bizony, úgy indulunk, mint zúgó vihar. Vaskeze megragadta a szőkeség karcsú nyakát, és iszonyú erővel rántotta le rólam. A távoloDó szempárban, a gyöngysor vicsorgásában haragot láttam ugyancsak, de mi volt ez a gróf dühéhez képesT! Vöröslő szemében a pokol tüze lángolt, amint egy karlendítéssel ellódította a szőkét, a másik kettőt pedig visszaparancsolta. Színpadi suttogása betöltötte a szobát, amint rájuk ripakodott:
- Hogy merészeltek hozzányúlni, ha egyszer megtiltottam! Pusztuljatok! Ez már az enyém! Amelyik hozzápiszkál, annak énvelem gyűlik meg a baja!
- Mert te soha nem szerettél! Nem is tudod, mi az! - kacagta a szőke kacéran, és a másik kettő is felkapta lélektelen kacagását.
A gróf rám emelte tekintetét, és nagy sokára felelt: - Telik tőlem is szerelem, igen, tudjátok ti azt a régmúltakból. De nem bánom. Megígérem, ha én végeztem vele, a tietek lehet. Csókolhatjátok kedvetekre. De Most takarodjatok! Felébresztem őkelmét, mert dolgunk lesz egymással.
- És nekünk éjszakára semmit nem hoztál? - kérdezte az egyikük vihogva, és arra a táskára mutatott, amelyet a gróf a földre vetett berobbantában. Mintha mozgott volna benne valami.
A gróf csak biccentett, s az egyik nő ugrott a táskához, és megnyitotta. Ha a fülem nem csalt, fojtott gyereksírást hallottam holmi rongyok közül, de a három nő körülállta, s mire rémületemből ocsúdtam, vihorászva eltűntek iszonyú zsákmányukkal. Ajtó nem volt a közelükben, hogy ajtón juthassanak ki, mellettem kellett volna elmenniük, ők azonban a holdsugárra kaptak fel, úgy tűntek ki az ablakon. El sem oszlottak mindjárt, még a ködalakjukat, mint valami higanygőzös derengést, láthattam egy darabig. Aztán elaléltam.
VASÁRNAP, NOVEMBER 6.:
A FELFEDEZÉS!!!! négy
A FELFEDEZÉS!!!! négy
Ágyamban ébredtem. Ha neM á1modtam, a gróf hozhatott idáig. Próbáltam megérteni, hogyan is történt, de semmi kézzelfogható bizonyítékát nem találtam, hacsak azt nem, hogy a ruhámat nem a szokásom szerint összehajtogatva hagytam az ágyam mellett. Egy szerencsém volt. Ha valóBan a gróf fektetett le, igyekezhetett, mert zsebeimet, úgy látom, nem forgatta ki, és meg sem erőszakolt, pedig kinéztem volna a vén perverzből! Ha laptopomat megtalálja, nyilván bőszíti, hogy nem tudja kezelni, s vagy magához veszi, vagy megsemmisíti. Hanem szobámra inkább menedékként tekintek már, mint a borzalmak tanyájára, mert ijesztőbbet e percben el sem gondolhatok, mint a három némbert, amelyik a véremet szívta volna - azaz szívná.
Lementem megint, hogy napvilágnál nézzem meg azt a szobát, csakhogy az ajtaján be nem hatolhattam. Annyira bebaszták, hogy a félfája meghasadt, meg azt is láttam, hogy nem a zára miatt nem enged, hanem belülről rekesztették el. Aligha álmodtam tehát. Bizony kelepcébe szorultam, bár mintha módja nyílnék a szökésnek vagy annak legalább, hogy hírt juttassak haza. Cigánykaraván vonult erre, és egy időre letanyázott a vár udvarában. Olvastam már ilyen cigányokról. A londoni enciklopédia külön osztotta őket azzal, hogy oláhcigányok, bár rokonaik a világ más táján élő cigányságnak. Erdélyben s Magyarországon ezrével kóborolnak teljes törvénytelenségben, és csupán vajdájuk szavára hallgatnak. A vajda nevét viseli a karaván is. Gondoltam, megírok néhány levelet haza, s rájuk bízom, tegyék postára. Az ablakon át már értekeztem velük, és kezdünk barátkozni, hamar megtaláltuk a közös hangot. Ha meglátnak, lekapják a kalapjukat, és hódolatuk mindenféle jelét adják, amit azonban felkiáltanak, abból semmit nem érthetek nyelvük ismerete nélkül, ahogy ők se az enyémből, de bizonyosan jó szándékkal vannak felém! Meg is írtam a leveleket - Giannáét gyorsírással, Mr. Hawkingnak pedig csupán annyit, hogy Giannát keresse meg. Giannának ismertettem sanyarú állapotomat, azonban az igazság minden szeletének kibontásába nem bocsátkoztam, nehogy halálra rémítsem.
Lejuttattam a leveleket. Egy-egy arannyal dobtam ki ablakoM rácsain, és félreérthetetlenül jele2tem a cigányoknak, hogy tegyék postára. Amelyiknek a kezébe jutott, a szívéhez szorította és meghajolt, majd betűzte a kalapjába. Ennél többet nem tehetek. Visszamentem a könyvtárba, és nekiültem az olvasásnak. Épp csak belemélyedtem volna a Werewolf Fickte egy számába, amikor megjelent a gRófdoktor, letelepedett mellém, és előhúzta két levelemet. – Nézze csak, mit kaptam a cigányoktól - magyarázta higgadtan, míg megbontotta őket. - Lássuk csak. Az egyiket ön írta Stephen Hawking barátomnak, a másikat... - S amint a boríték nyitása után fennakadt a különös jeleken, szemében veszedelmes fények gyulladoztak - ...A másik aljasság, a vendégszeretet meggyalázása! Mivel kézjegyet sem látok rajta, tegyünk úgy, mintha nem tudnánk, kitől származik. - Azzal borítékostul a lámpa lángja fölé tartotta és elemésztette. - Ez a levél viszont, a Hawking barátunknak szóló, ez elmehet. Bocsássa meg, hogy a pecséttel megtörtem a levél titkának szentségét. Ugyan nem pecsételné le újra? - Odanyújtotta a levelet, majd egy udvarias meghajlással a tiszta borítékot is hozzá.
Nem tehettem egyebet, megcímeztem azt is, és szótlanul visszaadtam. Mikor a gróf kiment, hallottam, hogy az ajtóban halkan fordul a kulcs. Egy perccel később próbáltam, és zárva volt csakugyan. Két óra is eltelhetett, mire visszatért. Beléptére felriadtam, mert bizony elnyomott az álom ott a heverőn.
- Nocsak! - köszönt rám jókedvűen. - Hát fáradt? Legjobb, ha ágyba bújik. Ott lesz békés az álma, a másik szobában… - Biztatására át is települtem hálószobámba, és bármilyen furcsa, álomtalan álomba merültem. Szül nyugalmat, lám, a keserűség is.
Reggel az a kínos meglepetés várt, hogy holmim közül minden papír eltűnt, jegyzeteim, még a visszaút csatlakozásairól készítettek is, ajánlólevelem, minden, aminek csak innen szabadulván hasznát vehettem volna! Elhűlten ereszkedtem neki a töprengésnek, levéltárcámban keresgéltem, majd átkutattam azt a szekrényt, amelybe ruháimat akasztottam.
S íme útiruhám, felöltőm, pokrócom eltűnt nyomtalanul! Valami gazság készül. Mit tegyek? Mit tehetnék? Hogyan menjek egy szál alsógatyában emberek közé, főleg ebben a havasi hidegben? És ami a fő, hogyan rázhatnám le az éjszaka meg a rettegés páros igáját? Gondolkozzunk. Sanyargattatásom ideje az éjszaka volt, akárcsak az éjszaka veszélyeivel zsarolt volna a gróf. Színét neki nappal sose láttam. Lehetséges, hogy akkor alszik, mikor mások talpon vannak, s akkor éber, mikor alszik a világ? Ha a szobájába lejutnék, megtudhatnám. De hogyan? Hát ahogyan ő le s fel jár, bejuthat oda más is. Hiszen magam láttam, hogyan kúszik ki az ablakán, miért ne kúszhatnék be hozzá hasonlóan? Nyaktörő vállalkozás, de ha meg nem próbálom, többet kockáztatok. Elvégre nem lábasjószág az ember, hogy békésen ballagjon a tagló alá! Isten veled, Gianna, ha vállalkozásomba belebukok, Isten veled, tanítómesterem, apám helyett apám!
Aznap még, később - Megkísértettem, és Isten segeDelmével vissza is jutottam ide a szobámba. Hadd jegyzem sorjában, mint történt. Amíg az akarás acélozott, felszaladtam a déli ablakhoz, és nyomban kilendülTem keskeny öVpárkányára, amely az épületet az ablak alatt körbefogja. A vegyes falazás durván megművelt kövei közül kirágta az idő a habarcsot. Cipőmet letettem, hogy jobban kapaszkodjak, egy Jackass-be oltott Pókember se csinálhatta volna különbül. Egyszer letekintettem, hogy a mélység irtózata meg ne lepjen, de attól fogva nem néztem máshová, csak az orrom elé. A gróf ablakának irányát meg az odáig való távolságot nagyjából tudtam, s megindultam feléje csuda merészen. TAlán éppen izgalmamnak köszönhetem, hogy nem szédültem, és időbe alig telt, mire ott álltam az ablaka ősöreg párkányán. Szárnyai engedtek nyomásomnak. Az izgalom őrjöngő hulláma átcsapott rajtam ismét, amint lehuppantam, de megkönnyebbülten állapíthattam meg, hogy a gróf nincs sehol. Szobája kopárnak tetszett, mintha lakni sem lakta volna - szedett-vedett bútorait por borította, akárcsak a déli szárny bútorzatát. Néztem a kulcsot - nem volt a zárban, de egyebütt sem. Figyelemre méltót nem találtam mást, mint egy halom aranypénzt az egyik sarkában - volt közte római, brit, osztrák és magyar érme, sőt görög meg török is, azonban szinte mindhez föld tapadt, mintha úgy ásták volna elő valahonnan. Láncok és ékszerek is akadtak köztük, némelyik ékköves, de háromszáz évesnél újabbnak egy sem látszott. Hanem a falak!... Újabb aranylemezek, és egy titokzatos szekRény. Kinyitottam. Könyvek álltak benne halomban. IlleTve csak egy könyv, a Hogyan készül a popmenedzser, de az százával. MegszédüLtem, és rohanni kezdtem. A szoba sarKából súlyos ajtó nyílt, rajta keresztül egy folyosóra jutottam, onnan beomló csigalépcsőre, amely számtalan kanyargóval vitt lefelé. Aljában ismét szűk folyosóra kerültem vagy inkább alagútba. Frissen megforgatott dohos föld fojtó szaga terjengett benne. A folyosó végéből félig nyitott ajtón át málladozó, ívelt falú kápolnába jutottam - láthatóan temetkezőhelyül használták.
Boltozata megbomlott, karzatára kétfelől falSzorosban vitt fel lépcső, de hajójának hűvös padozatát nemrégiben feltörték, földjét bűnösmód felásták és nagy ládákba hányták. Nem láttam sehol senkit. Kerestem továbbjutást - megjártam a falszorosokat is, bár a derengésben a lelkem reszketett -, majd fönn az elvadult karzaton tettem első igazi felfedezésemet: az egyik nagy romos faládában, amilyenből ötvenet olvastam lenn a kápolnában, a frissen behányt föld színén ott feküdt a grófdoktor! Sem holtnak nem látszott, sem alvónak - nyitott szeme nem volt üveges, mindig halvány arcán élet pírja sejlett, de legfőként - a szája élénkpiros volt, mint bármikor éjjel! Mikor azonban megvizsgáltam, mint tapasztalt halottkém, vére nem lüktetett, szíve nem vert, lélegzete a zsebórám fedelén párát nem hagyott. A ládának támasztva ott állt a fedele. A fedélen ez állt: ERDŐS. Szóval igaz! Ő maga a mindenható popcézár, aki egykor üvegpalotájából uralta Magyarország könnyűzenéjét, nem ük-ük-leszármazott, hanem ő maga, és a három nő pedig nyilván a Szalmabábuk trió! A félelemtől bénultam megtapogattam a doktorgróf testét, de rezzenetlen élőholt tekintetéből akkora gyűlölet áradt felém, hogy hamarjában sarkon fordultam és inaltam, amerről jöttem, megmásztam a falat, és szobámban szedtem össze az eszemet.
