2011. 11. 12.
Dr. Sőder válogatott rémtettei, harmadik rész (nov. 12-13. )
SZOMBAT, NOVEMBER 12.
Újabb nap, újabb éjszaka. AMikor 1áttam, hogy a nemes doktorgróf megint gyíkhoz hasonlatosan kúszik lefelé a falon, nem bántam volna, ha lőfegyverem van, de alig hinném, hogy a vén szarházit fogja a golyó. Visszaérkezését nem vártam meg ott az emeleti ablakban, mert tartottam a Szalmabábuk trió sírontúli jelenésétől. Beültem inkább a könyvtárba, és olvastam, amíg csak el nem nyomott a buzgóság. A gróf ébresztett e gyászos szózattal:
- Holnap el kell válnunk, barátom. Ön visszatér kies Albionjába, engem pedig másfelé szólít a dolgom. Meglehet, hogy többé nem látjuk egymást. Leveleit postára tettem. Holnap már nem leszek itt, de úti készületeit megtettem. Reggel a cigányok jönnek ide dolgozni, és mire végeznek, Mercédeszem előáll és kiviszi a Dorkó-szorosba, ott felkaphat a Bukovinából Besztercébe tartó biciklis riksára. Mindazáltal remélem, hogy lesz még vendégem a Dr. Sőder-várban.
A nagy lófaxot, gondoltam magamban, majd ha erőszakkal hoznak ide, akkor talán. Mindenesetre kételkedtem szavaiban, ezért úgy határoztam, próbára teszem. Próbára? Mulatságosnak tetszik most, hogy ideírom, mégis megkérdeztem tőle egyenest: - Ma éjszaka nem kerekedhetnék fel?
A nagy lófaxot, gondoltam magamban, majd ha erőszakkal hoznak ide, akkor talán. Mindenesetre kételkedtem szavaiban, ezért úgy határoztam, próbára teszem. Próbára? Mulatságosnak tetszik most, hogy ideírom, mégis megkérdeztem tőle egyenest: - Ma éjszaka nem kerekedhetnék fel?
- Nem, jó uram, mert a kocsit kölcsönkérték Buda-Pesthre egy oldtimer-show erejéig.
- Én gyalogszerrel is nekivágnék szívesen! Akár indulnék rögvest!
A gróf mosolygott, én pedig tudtam, hogy sima mosolya fondorlatot takar. - Hát a poggyászával mi legyen?
- Nem fontos. Majd érte küldök.
A gróf felkelt, és udvariassága lebilincselő volt, amint búcsúzóul mintegy, így szólt: - Önöknek, angoloknak egy szólásuk az én bojlerszívemet is a közepén találja: "Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég." Nem tartóztatom akarata ellenére, barátom, s ha a mehetnékje akkora, hát jöjjön, kikísérem!
Azzal megindult lassan, méltóságosan, és végigkísért lámpásával a folyosón.
Egyszerre megtorpant. – DIK HE!
Farkascsorda üvöltése hangzott fel, amint hirtelen a levegőbe emelte jobb kezét. Ismerős póz…mintha karmesteri pálca emelintésére zendített volna rá a zenekar. A gróf megtorpanása azonban pillanatnyi volt. Ment tovább a kapuhoz, elhúzta iszonyú reteszeit, leakasztotta róla a súlyos láncokat és kitárta. Meglepetten láttam, hogy nincs kulcsra zárva.
Amint a kapu csikordult, a farkasordítás is hangosabbra vált odakint, mintha a foguk csattogása s a körmük kaparászása is behallatszott volna. Láttam, hogy a gróf akaratának szembe nem szegülhetek, szövetségesei ellenében tehetetlen vagyok. A kapu azonban tárva várt. Átvillant rajtam, hogy végzetemül e pillanatot jelölhette, s eszköznek hozzá a farkasokat - és magam akartam! Az ördögi eszme rávallott a grófra, a hülyeségem pedig rám vallott.
- Csukja be a kaput! Megvárom a reggelt! - rimánkodtam, és alig fojthattam vissza csalódásom keserves könnyeit.
A gróf vaskarjának egyetlen lendítésével bevágta a kaput, és a reteszek nyikorgása visszhangzott a folyosón. Némán tértünk meg a könyvtárba. Néhány pillanat múltán úgy gondoltam, jobb lesz, ha elteszem magam holnapra. Dr. Sőder gróf nem teljesen heterosekszuális háttérgondolatú csókot dobott búcsúzóul, és szeme diadalittas ragyogása magának Júdásnak is díszére vált volna.
Lefekvéshez készülőDtem, amikor úgy rémlett, suttogást s neszeket hallok az ajtóm előtT. Odalopóztam, s a fülem Valóban nem csalt, a gróf suttogta kinn: - Tűnés a helyetekre, cafkák! Várjatok türelemmel! Még nincs itt az időtök. Holnap éjszaka a tiétek lehet.
Csengő kacagás hangzott rá válaszul, és amint így ajtómat megnyitottam, a Szalmabábukat láttAm csakugyan. Szájukat nyalogatták, és amint megláttak, csúfondáros kacagással viharzottak el. Visszahúzódtam szobámba, és térdre borultam. Hát itt a vég már holnap reggel? Könyörülj rajtam s az enyéimen, Istenem!
Lehet ám, hogy utolsó jegyzésem ez, s talán eltűnök hirtelen. Nem aludtam el a hajnal hasadtát, hogy a hirtelen halál készen találjon. Nagy sokára megszólalt a kakas, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Kinyitottam ajtómat, és végigiramodtam a hosszú folyosón, hátha nincs még a kapu kulcsra zárva, és kisurranhatok. Remegő kézzel akasztottam le láncait, és elrántottam a reteszt. De a kapu nem nyílott. Rángattam, ráztam, hogy már a sarkai nyikorogtak, aztán láttam csak résében a zár nyelvét. A gróf azóta ráfordította a kulcsot.
Eszeveszett vágy lett úrrá rajtam, hogy a kulcsot megkaparintsam. Nyomban határoztam. Lekúszok ismét a gróf szobájába. Megölhet, ha rajtafog, ámde a gyors halál már a boldogabbik lehetőség. Felszaladtam ablakomhoz, és leereszkedtem. Üresen találtam a szobát most is, azonban nem került elő a kulcs sem. Az aranyérmék azóta is ott porosodtak a sarokban, az aranylemezek is a falakon (a popmenedzseres könyvből eltettem párat emlékbe, akármilyen barbár nyelven íródott is). A túlsó szegletből nyíló ajtón át megint kijutottam a leFelé kanyargó csigalépcsőkre, majd az alagútfolyosón a romladozó kápolnába. Legalább a szörnyeteg csúf hálóhelyével ismerős voltam már! A nagy ládát is megtaláltam mindjárt, azonban a fedele rajta volt - nem szögezték ugyan le, de már a szögeket beütötték, hogy csak beverni kelljen. Úgy gondoltam, a kulcs csakis a gróf zsebében lehet, azért felállítottam a láda fedelét, neki a falnak. Amint a grófra esett a tekintetem, borzadály fogott el - mintha valAmi rohadt fiatalító botoxkezelésen esett volna át! Ősz haja és bajsza acélosra szürkült, két orcája kitelt, fakó bőre megéledt, a szája rubintosan vöröslött... mert a széléhez friss, jeges vérrögök tapadtak, és a sarkából az állára meg a torkára lecsorgott két vércsík, kezében egy VIP-meghívó a következő X-faktor döntőbírói székébe! Megszívakodott vérrel és mások tehetségével, mint valami undok pióca, s ott feküdt kedvetelten! Minden részem undorodott testének végigtapogatásától, de meg kellett tennem, hiszen ha nem, a három Szalmabábu üli rajtam bankettjét a rám váró éjszakán! Végigtapogattam tehát (még az ágyékát is), de a kulcs nem volt nála. Tehetetlenül bámultam a grófra. Dühített gúnyos mosolya a kitelt arcán. Ezt a rémet segítettem én át leveleimmel a civilizált világba, ahol talán évszázadokig a nyüzsgő popzenerajongókon csillapíthatja majd pénz,-és vérszomját! Ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy megszabadítsam tőle a világot. Gyilkos fegyver nem lévén kéznél, felkaptam egy ásót, amellyel a munkások töltögették a ládákat, fejem fölé emeltem és lesújtottam a gyűlöletes arcra. Közben azonban felém fordította fejét, és a merőn rám szegeződő tekintete mintha megkötötte volna kezemet. Az ásó is megfordulhatott benne, mert csupán hasítást ejtett a homlokán, s a láda fedele a helyére csúszott ismét, és eltakarta szemem elől a rémet.
Töprengtem, Mit tehetnék, de mintha agyam lá2ba borult volna. Álltam tehetetlenül, hihetetlenül földbe gyökerezetten. Egyszer csak a cigányok danájára lettem figyelmes – egy bizonyos Ro-Mantic nevű prog-rock együttes slÁgereit énekelték, víg nótaszavukba kerékcsikorgás és német parancsszavak vegyültek - jól mondta a gróf, hogy reggel jönnek elvégezni a melót. Úgy számítottam, ha most visszahúzódok a gróf szobájába, onnan percek alatt kitörhetek, ha az ajtókat s a kaput megnyitják. Fel is szaladtam, és fülemet hegyezvén hallottam, amint valahol kulcs fordul, és szárnyas kapu nyílik, csakhogy nem az, amelyik az éjszaka nyílott meg énelőttem! Van tehát másutt is bejárás, és a cigányok kulcsa oda szól! Máris hallottam léptük sereges dübörgését, és azt is, hogy elnyeli valami föld alatti járat. Futva indultam a csigalépcsőhöz vezető folyosónak, de keresztszél támadt, s az ajtaját akkora erővel vágta be előttem, hogy a habarcs hullott a rakott kövek közül. Feszegetni próbáltam, de nem nyílott. Rab vagyok hát ismét, és a végzet kalodája mind kegyetlenebbül szorít!
Amint ezeket írom a gróf szobájában, ismét hallani a léptek dobogását, majd rakodás zaját - nyilván a földdel töltött ládákat rakják kocsikra. Kalapács kopog, az egyik ládát szögezhetik le. Majd lassan vonuló léptek megint.
Végül kapu csikordul, csörögnek a láncok, és kulcs fordul a zárban. Aztán még egyszer, más kapu, más lánc, más zár. Az udvaron s a lefelé vezető köves úton megindulnak a teherautók.
Magam maradtam hát a három gráciával! Fúj! Még hogy grácia! Giannám megérdemelné e nevet, de ezt a hármat egy napon nem említhetem vele!
Nem maradok a társaságukban! Inkább megtömöm a zsebem arannyal, és megkísértem a falat a meredély fölött! Ha a nyakam szegem, jobb úgy is. A gróftól nincs mit tartanom. Ha megszabadulok, azt nézem, hol kaphatok fel az első gőzösre, hogy visszatekintenem se kelljen erre az elátkozott vidékre, amit az ördög e vérszopó unokája összefertezett!
VASÁRNAP, NOVEMBER 13.
Sikerült kijutnom a várból. A szoMbat éjszaka naGyjából csendesen telt, eltekintve a SzalMabábuk ajtó-ostromlásától és ablakzörgetésétől. A biztonság kedvéért ingemen kívülre tettem az ajándékba kapott szentséget, a kandallóba begyújtottam, hogy még véletlenül se jöjjön be senki a csavaros kéményen keresztül (különben is, messze még A karácsony). Nagyjából kipihenten ébredtem, bár volt egy-két enyhén sekszuális álmom Giannámmal a főszerepben. Bizony, a fiatal szerelmesek élete csak ilyen valóban: egymás nélkül nem élhetnek. Reggelre kelvén a szokásos módozaton lemásztam a falon a doktorgróf példáját követve. A vár ugyancsak kihalt volt, a gróf szobájából magammal vittem amennyi pénzt csak tudtam. A ládák már nem voltak legutóbbi helyükön, nyilván az összeset elvitték. Teljes csend, amerre csak mentem. A nagykapu még mindig zárva volt, de a doktorgróf mercije a helyén állt, és szerencsére a kulcs is benne volt. Fájt a szívem hogy egy ilyen szép régi kocsiban kell kárt okoznom, de az eMberélet, főleg a sajátom mégiscsak elsőbbséget élve2! Betörtem az egyik ablakot, felnyitottam az ajtót, beültem, és beindítottam a motort. Köhögve-prüszkölve, de csak engedelmeskedett. Egy ívvel a vár kapujának vettem az irányt, tövig nyomtam a gázpEdált és áttörtem a vastag fát meg a vasból készült zárakat is. A farkasoktól nem kellett, csak éjszaka tartanom, én pedig minden erőmmel azon voltam hogy az éjszakát már ne ezen a vidéken töltsem – még akkor is ha semmilyen térképem nem volt, meg ötletem se arról hogy egyáltalán melyik részén lehetek Erdélynek - a fák rohantak mellettem, s képzeletemben én is úgy éreztem mintha nem lennék egyedül, bár közel s távol sehol senki nem volt az úton se előttem se mögöttem. Nem tudom hogy, de átjutottam a Dorkó-szoroson, mindaz az út ami oly hosszúnak tetszett idáig, most elröpült. Besztercére érvén megálltam a Rupprecht Kroenen szállónál hogy megnyigtassam a helyieket hogy alapvetően semmi bajom (és hogy némi ruhára váltsam a gróf pénzét, az alsógatyával kombinált hátizsák kicsit kezdett hűvös lenni, főleg a közeledő este tükrében). Érdeklődtem dr. Sőder felől is, de neki híre-hamva nem volt a babonás helyiek szerint, hanem számtalan teherautót láttak a magyar határ felé haladni, súlyos ládákkal megrakva. Információval felfegyverezve, mindennel szükséges úti dologgal megpakolva és a Mercedest is feltankolva keltem újra útnak, immár egyértelmű útitervvel: irány Buda-Pesth és onnan tovább a gróf nyomában – mert afelől nem volt kétség, hogy őt és másokat is szállítanak azokban a földdel töltött ládákban Magyarországra – és utána Európába is! A cél egyértelmű: megállítani, minden áron. Nem akaRTam időmet pazaroLni, ezért még este továbbhaladtam.
A motor duruzslása mellé az erdő neszei vegyültek: a szellő susogása, bogarak ciripelése, madarak csicsergése, szarvasbőgés – és farkasok üvöltése. Önkéntelenül is rátapostam a gázpedálra, hogy legalább a motor zaja elnyomja ezt az immár ördögi zajt, mely Mellett többé nem tudtam aludni, nem is tudom mennyi idő telt el, annyi bizonyos hogy hosszú óráknak tűnt minden egyes pillanat. Ahogy lenyugodtam volna, újabb zajt hallottam, mégpedig kaparászást a kocsi fehér ablakán. Elhűltem, amikor megláttam mi okozza: a Szalmabábuk trió volt újra a nyomomban! Kísértetek lévén nem kötötte őket semmi, szálltak a kocsi után! Én hülye, fasznak kellett a vezetőülés melletti ablakot betörnöm… AHogy közeleBb ért a hárOm fúria valamelyike, igyekezett belekapaszkodni a kocsiba, körmeik az ablakot kaparászták feneketlen dühükben, és sziszegő hangjukon rám olvasták mindazt amit az ördögi Dr. Sőderen nem tudtak már behajtani:
- Hol van a külföldi karrierem?!
- Az is valami? Nekem aranylemezt ígért az angol és az amerikai piacon!
- Az is valami? Nekem aranylemezt ígért az angol és az amerikai piacon!
- Nekem meg konceRtet a Népstadionban, engedjetek előre, cafkák! A fehér fiú a zenyém!
Én meg imádkoztam, elővettem a jól bevált keresztet, de úgy tűnt semmi sem segít. Hanem ekkor feltűnt a hajnal első pírja, s vele egy falu határa is. A hárpiák egy utolsó sikoltással elmaradtak, én pedig boldogan szágoldottam be a fura házak közé. Nem tudom honnan, de valahonnan ismerős volt ez a hely, a házak…a hírekből? A netről?... nem tudtam. Lassítottam, hogy elolvashassam a kétnyelvű utcatáblákat, de csak a falu nevét tudtam úgy-ahogy megérteni. A sors végzetének keze Bánffyhunyad barátságos vidékére vezetett, én pedig áldottam szerencsémet hogy emberek között lehetek.
