Jó oka van, hogy meglehetősen zaklatott idegállapotban írom e soRokaT. Ma éjszaka vaLami kegyetlen véget fog érni, valami fájni fog. Az életem... Nincs pénzem, és hamarosan elfogy a Jack Daniels, amely unalmassá de legalább elviselhetővé teszi számomra a létezést. Nem bírom tovább a szenvedést, ki fogom vetni magam ennek a hotelszobának az ablakából, és le f0g0k zuhanni az utcára: de ne higgyék, hogy a1k0holfüggőségem miatt hitvány vagy degenerált vagyok. Amikor ezeket a sebtében teleírt oldalakat fogják olvasni, talán ráéreznek, bár teljes egészében sohasem foghatják fel, hogy miért muszáj a mindent feledtető halált választanom.

A végtelen(ül zűrös) Duna egyik legnyíltabb és legkevésbé forgalmas részén történt, hogy a BKV-hajó, amelynek én voltam az egyik "szállítmánya", egy hoch-deutsch tengeralattjáró áldozatává vált. A nagy polgárháború akkor még éppen csak elkezdődött, az óceánok egykori haramiái erkölcsi szempontból még nem süllyedtek oly mélyre mint később, ennek köszönhetően a hajónkat kifosztották ugyan, de a legénység tagjait és a néhány utast olyan apanázsban  részesítettek, amely a fogságba esetteknek kijár. Fogvatartóink olyan nagyvonalúan viselkedtek velünk, oly kevéssé korlátozták szabadságunkat, hogy öt nappal elfogásunk után egy kis csónakkal, hosszú időre elegendő élelem és víz birtokában jóhamar sikerült megszöknöm. Amikor végül eltávolodtam a németek tengeralattjárójától, egyszer csak azon kaptam magam, hogy újra szabad vagyok, de fogalmam sincs arról, hol lehetek. Sosem voltam valami ügyes navigátor, a nap és a csillagok állásából csupán azt sikerült megállapítanom, hogy valahol a Hajógyári Szigettől délre lehetek. Az időjárás viszonylag kellemes volt. Néhány napig - nem kísértem figyelemmel az idő múlását - céltalanul sodródtam a perzselő nap alatt, arra várva, hogy összetalálkozom valami Hajóval, vagy hogy a hullámok segítségével kievickélhetek a közeli partra – nem volna rossz megúszni a borsos belépőt, hát nehogy már kongómüller és gerendai belőlem vegye meg az új mislencsillagát! A retteneTes Változás akkor zajlott le, amikor elaludtam. A részleteket már sosem fogom megismerni, mert bár nyugtalanul aludtam és álmok gyötörtek, hosszú ideig nem ébredtem fel. Amikor végül mégis felriadtam, azt kellett látnom, hogy testemet félig már elnyelte egy nyálkás, fekete, pokoli mocsár, amely egyhangú komorsággal terpeszkedett körülöttem, amíg a szem ellátott. A csónakom tőlem nem messze, az oldalára fordultan, megfenekletten hevert.
Aki ezt olvassa, most valószÍnűleg arra számít, hogy első reakcióm a csodálkozás, esetleg a döbbenet volt, amelyet környezetem váratlan és elképesztő átalakulása váltott ki. Az igazat megvallva az, ami szétáradt bennem, nem elképedés, inkább rémület volt: hol a faszba vannak itt a Toi Toi-zuhanyzók, ahol ezt a leprás mocskot lemoshatnám?! Félelmemet és viszolygásomat az válthatta ki, hogy a levegőben, a rothadó talajban volt valami fenyegető, valami olyasmi, amitől még a lelkem legmélye is megdermedt. A napfelkeltével már okát is tudtam: a levegőt elviselhetetlenné tette a bűz, amelynek forrásai a bomlás különböző fázisaiban lévő biztonsági őrök, meg a végtelennek tűnő mocsár undorító iszapjából előtüremkedő, meghatározhatatlan eredetű, de egészen biztosan külföldi testek voltak. Talán hiú remény abban bíznom, hogy képes leszek a rendelkezésemre álló szavakkal leírni azt a kifejezhetetlen ocsmányságot, azt a förtelmet, amely ezt a teljes csendbe burkolózó vidéket jellemezte. Egyetlen hangot, egyetlen neszt sem hallottam, és a fekete mocsáron kívül semmit sem láttam. Semmi sem moccant, de ez a teljes mozdulatlanság, a táj HOMOSZEX homogenitása valahogy elviselhetetlen, gyomorforgató félelmet gerjesztett bennem. Ahogy a megfeneklett csónakhoz másztam, rájöttem, csupán egyetlen magyarázat van arra, hogyan kerültem a fekete, bűzös iszaptengerbe. Mintha valami példa nélkül álló vulkanikus tevékenység következtében az folyó medrének egy része fellökődött volna a felszínre; mintha ily módon láthatóvá váltak volna azok a földdarabok, amelyek ki tudja hány millió éven át felbecsülhetetlen mélységekben, irdatlanul vastag vízréteg alatt rejtőztek. Mint ismeretes, olykor az Ínség-szikla is kiemelkedik a vízből, bizonyára most is valamely közelgő világpusztulás pettingjének vagyok tanúja. Valami azonban nem stimmelt: a döglött, rothadó testek fölött nem jelentek meg az undorító halotti torra érkező, éhes madárcsapatok. Ugyanakkor reményre adott okot, hogy ahogy telt az idő, a talaj vesztett ragacsosságából, és úgy tűnt, nem kell már sokáig várnom arra, hogy olyan szilárdra szikkadjon, hogy elbírja a súlyomat, és elindulhassak körülnézni.


A mínusz huszonötödik nap reggelére a talaj már olyan kemény volt mint a fagyott kutyaszar télen a pesti utcákon, ergo minden gond nélkül járhattam rajta. A halbűz őrjítővé fokozódott, de engem ekkor már olyan komor gondolatok foglalkoztattak, olyan elszántan haladtam ismeretlen célom felé, hogy ez a bődületes körülmény apró kelleMet1enséggé degradálódott – meg aztán én se mosakodtam már eGy ideje, tehát úgyszólván beleolvadtam a táj falusi illatai közé. Egész álló nap nyugati irányba haladtam, arrafelé, ahol egy tömbszerű képződmény emelkedett ki az egyébként sík iszapsivatagból. Azon az éjszakán letáboroztam, majd a következő napon továbbhaladtam a tömb irányába, amely semmivel sem került közelebb hozzám, ugyanolyan messze volt, mint amikor először felfedeztem. A negyedik estére végül eljutottam a tövébe: kiderült sokkal magasabb, mint amilyennek a távolból tűnt, ráadásul egymásra halmozott, téglalap alakú, ismeretlen rendeltetésű elemekből állt.

Nem tudom, hogy azon az éjszakán miért gyötörtek kivételesen rémséges álmok – biztos nem a pia tette, mert addigra már egy csepp se maradt belőle. Elhatároztam, nem próbálok visszaaludni - az álmaim túlságosan félelmetesek voltak ahhoz, hogy kedvem legyen folytatni a pihenést. Gondoltam, körbejárom ezt a fura tömböt, megnézem minden oldalról. FigyelmEMet hirt3len az a hatalmas, különös tárgy ragadta meg, amely a tömb hátsó falába szinte beépítve állt. A tárgy fehéren csillogott a pályája csúcspontja felé tartó hold fényében. Rövid szemlélődés után sikerült meggyőznöm magamat arról, hogy Csupán egy gigantikus kődarabot vettem észre, amelynek kontúrjait - ezt így wagy úgy de már az első percek után megállapítottam - nem a természet hozta létre, és nem a baszkurálta éppen oda, ahol állt. Miután alaposabban szemügyre vettem az óriási tárgyat, olyan érzések áradtak szét bennem, amelyeket ehelyütt egyszerűen képtelen vagyok szavakba önteni. Annak ellenére, hogy valóban hatalmas volt, és hogy egy olyan mélységben helyezkedett el, amelyet a világ ifjúkora óta víz borított, szinte biztosra vettem, hogy a különös tárgy egy szépen megformázott monolit, egy olyan kőtömb, mely bizonyos alkalmakkor kiemelkedik a víz alól, megidézve alkotóit, akik egykor talán bálványként imádták.

Zavarodottan és rettegve, de ugyanazzal az izgalommal, amellyel az archeológusok és a prokológusok tekintenek a frissiben felfedezett leletekre, alaposabban megvizsgáltam a tömböt és az előtte keményedő sarat. A hold ekkor már közel járt a zenithez. Ekkor már azt is láttam, hogy a kőalak felületére jeleket véstek. Írásjelek lehettek, hieroglifák, amelyekhez hasonlókat akkor láttam először. Még a tudományos könyvekben sem találkoztam hasonlókkal. A jelek többsége vízi lények (halak, polipok, politikusok és egyéb puhatestűek) leegyszerűsített rajza volt. Némelyik karakter olyan, a modern világban élő emberek számára ismeretlen lényeket ábrázolt, amelyeknek szétbomlott, rothadó tetemével a mocsársíkságon keresztül vezető utam során találkoztam.
Ám nem ezek a jelek, hanem az egyik aprólékosan kidolgozott domborkép volt az, ami óriási, már-már delejező erővel hatott rám. Azt hiszem, ezen a rajzon embereket akartak ábrázolni, vagyis bizonyos típusú embereket. A formájukról és az arcukról most nem merek részletesen írni; a puszta emlékezés kiszívja maradék erőmet. Legyen elég annyi, olyan groteszkek voltak, hogy még Poe vagy Bulwer képzeletében sem születhettek meg hasonlók. A kezük és a lábuk úszóhártyás volt ugyan, de Csak ettől eltekintve, pusztán az alakjukat vizsgálva, emberszerűnek tűntek. Az ajkuk meghökkentően vastag volt, a szemük dülledt, a szexualitásuk meg perverz. Ahogy most visszaemlékszem az arcukra, valamit megállapíthatok: nem lehetett felfedezni rajtuk egyetlen részletet sem, ami kellemesnek nevezhetnénk, de annál többet amit ismerősnek: eltorzult tekintetű biztonsági őrök, drogtól elbódult bölcsészek és higítóban tántorgó punkok tobzódtak a sátáni relieFeken, egyszóval a darwini evolúció legalja, amit után már tényleg csak a politikusok és pénzemberek jönnek. Hova kerültem!!!! Lehetséges volna?! A sár emberei, a sáremberek, akik évente egyszer összejönnek rettenetes, istenkáromló ünnepségüket megtartani? Ez bizony a NAGY-SZÍN-PAAAAD a maga megszentelt, kakodémonikus hangfalaivál, a sártenger meg előtte a rituálé helyszíne, ahol rengeteg romlatlan gyermeket áldoztak és szaggattak szét élve ezek a berzerkerek. Mindig meghalnak és visszatérnek a sárba, de minden évben egyszer feltámadnak! A SÁR ÉLT, ÉL ÉS ÉLNI FOG, ekkor már hallottam az ébredő halottak mormogását: "Te öreg, nincs egy cigid?", "Szigetjegyre gyűjtök, haver!", és persze a megrontó ismerkedős szövegek, melyek mindig emberáldozattal és megerőszakolással végződnek, akár férfi az áldozat, akár nő! A sár bugyogott és köpte ki magából az újabb és újabb halottakat… Aztán hirtelen megláttam. Csupán egy apró örvény jelezte, hogy a felszín felé emelkedik. Egyszer csak kibukkant a sötét víz fölé. Hatalmas volt, Jabba-szerű, a rémálmok iszonyatos szörnyeként lökődött fel a monolithoz, köréje fonta gigantikus, pikkelyes karjait, és miközben lehajtotta busafejét, halk hangokat hallatott, egy eltűnt faj sátáni termékenység-imáját: "Lambordzsini! Koacsella!!! MEEEEDZSIIIIIIIIK!!!". Azt hiszem, akkor... elvesztettem az eszem.

Nem igazán emlékszem, hogyan futottam fel a lejtőn, hogyan másztam fel a sziklák között, és hogyan jutottam vissza a megfeneklett csónakhoz. Azt hiszem Dolly Roll-számokat énekeltem közben, és amikor már nem bírtam dalolni, akkor eszelősen vihorásztam (azt mindig tudok). A fergeteges viharról, ami nem sokkal azután tört ki, hogy visszaértem a csónakhoz, nem sok emlékem maradt, de azt tudom, hogy mennydörgést hallottam, meg más olyan hangokat is, amelyeket a Természet csak akkor hallat, ha legvadabb hangulatában van (az ember meg leginkább hasmenésekor). Amikor kijutottam az árnyékok közül, Budapest egyik rosszhírű kórházban találtam magam. Delíriumos állapotban voltam, sokat beszéltem, de nem sok figyelmet szenteltek szavaimnak. Megmentőim nem hallottak arról, hogy a Duna térségében földmozgások lettek volna, hogy a meder egy része felemelkedett volna a felszín fölé, én pedig nem tartottam fontosnak, hogy meggyőzzem őket arról, amit láttam, úgysem hinnének nekem. Én azonban láttam a Nagy Szent Programfüzetet és már tudom: a Magyar Dal Napjába csöppentem, az éves rituálé kezdő programjába…
Éjszakánként, kiváltképpen akkor, amikor a hold duzzadtan domborodik az égen, újra látom azt a lényt. Megpróbáltam segítséget kérni a alkoholtól, de a pia csupán ideiglenes enyhülést hozott, és közben a rabszolgájává tett. Ezért most mindennek véget fogok vetni, de előtte még le akartam írni mindazt, amit átéltem; azt szeretném, ha embertársaim tudomást szereznének erről a dologról amit Szigetnek hívnak, és ami szirénhangjával csábítja magához és rontja meg gyermekeinket Hangos Muzsikával, Még Hangosabb Külföldiekkel és a zeneipar torzszülötteivel. Gyakran eltöprengtem azon, hogy az egész talán színtiszta fantazmagória, hogy csak álmot láttam. Sokszor feltettem már magamnak ezt a kérdést, és válaszképpen mindig megjelent előttem az a döbbenetesen életszerű látomás a programfüzetekről, az emberszörnyekről, a holland turistákról és a kegyetlen, vérszomjas biztonsági őrökről. Nem tudok úgy a Dunára és a Hajógyári Szigetre gondolni, hogy ne remegnék meg, hogy ne jutnának eszembe azok a megnevezhetetlen lények és dolgok, amelyek ebben a pillanatban is ott kúsznak, ott másznak és evickélnek a meder nyálkás iszapjában; amelyek most is imádják ősi kőbálványaikat, és rávésik saját képeiket a vízben ázó, folyómélyi Gerendák oldalára. Álmodozni szoktam arról a napról, amikor kiemelkednek a hullámok közül, hogy az egymással vívott polgárháborúskodásban kimerült, életben maradt szánalmas emberek testébe mélyesszék mocskos karmaikat; arról a napról, amikor a szárazföld elsüllyed, és a költő szavával mondva a Víz lesz az úr, az egész ország egyetlen nonstop erőltetett MENET fesztivál lesz, mely fölött a Szervező Iroda aktuális reklámarca röhög sátánian az univerzális káoszban.

Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki kívülről, félig benyomta, és most egy ajándék karkötőt lobogtat vértől iszamos, karmos kezében, mely a legszerethetőbb polgárból is a Gonosz rángatózó bábját képes varázsolni. Nincs tovább, az ablakhoz rohanok, még egy pohár a Johnnie Walkerből, a fenébe, megiszom az egész üveget, most már nem mindegy? Lehettem volna olimpikon és akkor díjat nyerhetnék az ugrásommal, így csak a hotel előtti bámészkodókat fogon elkáptáztatni a produkcióval.