Hirtelen riadtam fel szörnyű álmomból, s vadul tekintettem körbe. Barátom dolgozószobájának magas, ívelt mennyezetét és keskeny, foltos ablakait pillantottam meg. Nyugtalanító érzések lettek úrrá rajtam, és tudtam, hogy Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár összes reménye és elképzelése valóra vált. Egy hatalmas ágyban feküdtem hanyatt, s a mellettem emelkedő oszlopokat szédítő perspektívából szemléltem. A fal melletti asztalon hatalmas, díszes gyertyatartó állt, szükség is volt rá mert a keskeny ablakokon a szokásos könnyű függönyöket vastag, fekete drapériákra cserélték, melyek igen kevés napsugarat engedtek át. Így a szobát csak gyenge, kísérteties, pislákoló fény uralta, mert Karcsinak bár megvolt a legújabb ájfón még jóval a hivatalos launch előtt, a vallási-okkult terekben mindmáig a múlt század technikáival világított meg fűtött.


Most azokat a korábbi eseményeket és körülményekeT idézem fel, melyek ebbe a Valóságos kö2épkori erődítménybe kényszerítettek vissza, s zártak el a külvilág elől. Igen kellemetlen emlékek, mindig elborzadok, ha visszaemlékezem rájuk: életem utolsó emléke az volt, amikor e díványra lefeküdtem. Elmém lázasan dolgozik azoknak a rettenetes körülményeknek felidézésével, melyek választás elé állítottak - választhattam a szörnyű, lassú és biztos szellemi halál, vagy a fizikai tetszhalál között. Tetszhalál, melyből a Sziget fesztivál egy hete után felébredhetek egy oly módszer és lehetőség által, melyet egyedül egykori bajtársam és barátom ismer, Lófő CHarles Darwin de la Kongómolnár. Az események az egy évig tartó Goa-beli nyaralásom befejeztéwel kezdődtek, a kiteljesedő rettenet, az a tény, hogy külföldi tartózkodásom alatt valamiféleképp moshpit-lázzal fertŐződtem meg. Maga Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár fedezte fel bennem a betegség csíráját, s oly sokáig titkolta előlem, ameddig csak lehetett, de végül csak fel kellett tárnia előttem a nyomasztó igazságot.
Amilyen gyorsan csak lehetett, visszavonultam a nyilvánosság elől, régi lakhelyünkre utaztam, Józsefváros egyik omladozó negyedébe, melynek dohos csarnokait, furcsán ívelt kapualjait soha többé nem léptem át, és azelőtt is csak akkor amikor kurvázni hajtott a vérem :(((( Rettenetes élet volt, s bár mindvégig töretlen volt barátom hite gyógyulásomban, közvetlen kapcsolata soha nem volt e rettenetes csapással, s gyakorlata a kezelésében, mégis minden megtett, hogy életemet a legkényelmesebbé s a körülményekhez képest a legkellemesebbé tegye. Ő, mint hentes-agysebész és gyakorló hadiorvos finomítás nélkül beszélt baljós állapotomról, majd gondoskodott róla, hogy a hatóságok utazásomról és betegségemről ne szerezhessenek tudomást.

Közel egy év telt el visszavonulásom óta, amikor – 2012 júniusának végén - Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár egy nyugat-indiai utazásra szánta el magát - az ősi gyógyászati módszerek tanulmányozására, ahogy ő mondta, és még véletlenül sem Goába menni egy kis eksztaziért, mert hát minek is az. Gondomat az öreg KolIn viselte, a ház mindenese. Eddig a betegség semmiféle külső jele nem fejlődött ki, s kollégám távollétében a teljes magány előnyeit élveztem. Bőven volt időm végigtanulmányozni mindazokat a köteteket, melyeket Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár húszéves sebészeti pályafutása alatt összegyűjtött, s melyek - legalábbis részben - segítették hozzá ahhoz a hírnévhez, mely környékünkön a legmagasabb megbecsülést szerezte neki, Halivúdban pedig saját mislencsillagot a Hírességek Sétányán. Munkásságának kicsiny sötét foltját pedig nem sokan ismerték. A kötetek egy része ugyanis alig kapcsolódik a modern orvostudományhoz, tanulmányozásuk esetenként erős fantáziát és lelkierőt igényel: mindjárt a polc elején tanulmányok és publikálatlan cikkek a második világháború német orvosainak szörnyű kísérleteiről - de nem lehetett barátomat egyirányú elfogultsággal vádolni, ugyanígy megvoltak neki Micsurin kevésbé ismert írásai állatok és emberhez hasonlatos lények megfiatalításáról, vagy akár a Jonathan Kramer által végzett szervátültetések részletes leírásai, s ezeken kívül is agyátültetési kísérletek ismertetői, és más, a hagyományos orvosi gyakorlat számára tiltott kísérletek és elméletek hosszú sora. Ezentúl feltűnt, hogy Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár több helyen is említ valami titokzatos gyógyszert is, pár kötetet végiglapozva kiderítettem, hogy meglehetős gyakorlatot szerzett a kémia terén is, miközben a sebészet számára alkalmazható új szerek felfedezésén és összeállításán munkálkodott. Utólag úgy tűnik nekem, hogy ezek a korábbi tanulmányok és gyakorlatok szó szerint pokoli módon segítették további munkájában.

Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár tovább maradt távol, mint vártam, csak augusztus elejére ért vissza, a tervezett időpontnál majdnem egy hónappal később. Aggódva FigyeltEM, az 3lmúlt időszakban történt-e állapotomban olyan változás, ami föltűnik neki, de korábbi aggodalmaim semmik voltak azokhoz képest, melyeket Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár új, csalóka terveinek felvázolása ébresztett bennem, nevezetesen, hogy egy olyan különleges szer segítségével próbál rajtam segíteni, melyet Indiából hazaFele menet Haitin egy bennszülött "orvos" bocsátott a rendelkezésére. Érkezését követő napon, abban a félreeső, homályos dolgozószobában körvonalazódott előttem az egész hátborzongató terv. Haitin szerzett egy olyan, ismeretlen szert, melyet a későbbiekben alkalmazni akar, egy szert, mely olyan mély, álomszerű állapotot idéz elő, mely megtévesztően adja vissza a halál körülményeit izomműködés, légzés, és szívműködés károsodása nélkül, teljes nyugalmi állapotot, kómát produkál. Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár azt állította, hogy számtalan alkalommal látta a szert hatni, bennszülött kísérletek során. Némelyikük napokig volt abban a mélyálomban, mely annyira halálszerű, mint a halál maga. Ez a szer az aktív életfunkciókat oly mértékben függeszti fel, hogy még a legnagyobb gyakorlattal bíró orvosokat, szakembereket is megtéveszti. Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár, ő maga, mint az idevonatkozó valamennyi törvény ismerője, állítja, hogy e szer hatása alatt álló bármely személyről fenntartási nélkül állít ki hivatalos halotti bizonyítványt a legtapasztaltabb halottkém is. Kijelentette, hogy túl azon, hogy a test külsőleg teljesen hullaszerű, a szer hatásának elmúltával semmiféle maradó hatást nem talált az esetek során egyszer sem, sőt éppen ellenkezőleg, az alanyok néha jobb emberek lettek általa: napokat tudtak a tévé előtt tölteni lassan csordogáló nyállal, maradék szabadidejükben politikai gyűlésekre jártak és imádtak szavazni is.
Egy ideig értetlenül álltam, de amikor felfogtam szavai értelmét (potenciális tévéfüggő lehetek és mindig az aktuális kormánypártra fogok szavazni), rosszul lettem, remegtem és hányinger fogott el. Másfelől viszont megkönnyebbültem, hogy körvonalazódik előttem a menekülés útja, legalábbis részlegesen mentesülhetek a moshpit átka alól. Röviden a terv az volt, hogy Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár bead nekem egy jókora adagot ebből a szerből, értesíti a hatóságot, és hamarosan halottá nyilváníttat. Majd megszervezi a temetésemet is, amilyen gyorsan csak lehetséges. Biztosított róla, hogy a felületes vizsgálat át fog siklani mindazon jelek fölött, melyek a rettenetes betegség kezdeti jeleire utalnak, az igazság nem fog kiderülni, hát a Dokk-os gyilkosságot is mennyi idő után kezdték el kapargatni.

Később, mondta, jöhet a feltámadásom. Amikor a gyászoló tömeg a temetőt elhagyja és a vidék lakói halálomat tudomásul veszik, meg fogja nyitni a síremléket, s saját házába szállít, ahol titokban és csendben élhetek, s gyógyulhatok, kalandom által pedig semmi módon nem rosszabbodik sorsom. Rettenetesnek és merésznek tűnt az elém vázolt terv, de ez biztosította egyedül számomra a reményt, elfogadtam hát ajánlatát, de számtalan kétség merült fel bennem. Mi történik, ha kevésnek bizonyul a szer hatása, és még a lezárt koporsóba térek magamhoz? Mi történik, ha a halottkém mégis felfedezi ezt a borzasztó trükköt, és temettetésem kudarcba fullad? Ilyen és ehhez hasonló kételyek támadtak bennem a kísérlet előtt. Talán mégis a halált kellene választanom, rettegtem, hogy rontásba visz a moshpit-láz, s folyamatosan rettegtem, ahogy éreztem a fekete szárnyak állandó jelenlétét felettem.

Szerencsére megkímélt a sors és állapotom, hogy láthassam saját temetésemet és a halotti szertartást. Úgy történt, ahogy Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár tervezte, a Haiti-méreg hatására kómába estem, alapos éjsötét álomba. Természetesen nem volt balzsamozás - Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár felügyelte az egész procedúrát - s a harmadik nap délután a legmélyebb titoktartás mellett tehetetlen testemet Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár szállította a megbeszélt helyre. Jó fizikuma garantálta, hogy ne okozzon gondot szállításom. Az öreg KolIn titoktartást esküdött, és segített Lófő Charles Darwin de la Kongómolnárnak e hátborzongató munkában.

Egy héttel később már ágyamban fekhettem. Még tartott a szer hatása, egyelőre bénultan feküdtem, s fejemet is alig tudtam mozgatni. Érzékeim tökéletesen működtek, ám egy újabb hétnek kellett eltelnie, míg étvágyam is visszajött, s normális mennyiségben tudtam táplálkozni (inni már csaknem úgy tudtam mint régen :)). Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár elmagyarázta, hogy szervezetem csak húzódozva, fokozatosan nyeri vissza működőképességét, ám a moshpit-láz jelenléte a testemben jelentősen ki fogja tolni felgyógyulásom idejét. Úgy tűnt nagyon érdekli őt állapotom változása, a fellépő tünetek, és állandóan érdeklődött arról, hogy érzem magam gyógyuló testemben, érdeklődésének középpontjában már a kezdetektől reflexeim és idegi reakcióim álltak. Beszélgetéseink során gyakran figyeltem fel tekintetében arra a furCsa HOMÓ-SEKSZUÁL villanásra, ahogy a díványról rámpillantott, a diadal csillogására, az öröm villanására, melyet furcsamód hangosan soha nem nyilvánított ki, mégis látszott rajta, boldog, hogy megmenekültem a halál markából. Azonban amikor fel akartam állni és elkezdeni a járást a szobában, ő ERŐS, FÉRFIAS KEZÉVEL visszatartott engem, mondván hogy ráérek, hosszú idő fog még eltelni, míg más emberek társaságát élvezhetem. A szaVait nem értettem, bármilyen mély benyomást gyakorolt is rám, szörnyű jelentésüket csak hosszú hetek múlva értett3m meg.

Az ágyban végbement kétértelmű dulakodásunk után Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár és én némileg eltávolodtunk egymástól. Nem annyira barátként bánt már velem, inkább PRÉDA eszköz voltam ügyes és HOMÓ mohó ujjai között. Megszállottságában váratlan jegyeket fedeztem fel - alantas és kegyetlen jelleget öltött viselkedése - például, hogy milyen megalázó, galád módon bánt KolIn-sal, mellyel engem is a szívem legmélyéig megbántott. Önkéntelenül is hasonlóságot fedeztem fel Frankenstein és Igor párosa, valamint Kongómolnár és KolIn között.

Az idő múlásával a jelek arra utaltak, hogy Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár állapotomat példátlan fanatizmussal vizsgálja és elemzi. Már tisztán látszott, hogy baráti érzései kihunytak hideg analitikával fordul felém, pulzusomat és szívverésemet a szokásosnál buzgóbban vizsgálja. Néha, a vizsgálat lázában, feltűnt KUTAKODÓ remegő keze - ami bizony szokatlan egy gyakorlott sebésztől - de feltűnt a vizsgálat hanyag módja is. Nem tudtam egy pillantást sem vetni testemre, de az érintés helyéből éreztem, hogy testemnek olyan tömege és súlya van, amekkora korábban elképzelhetetlennek tűnt. Ekkortájt végtagjaim bénasága mellett egy új, rettenetes érzés kerített hatalmába, idegennek éreztem magam saját testemben: kezeim nehézkesen hajtották végre elmém utasításait, és minden mozdulatom sutára sikeredett, valami ideges remegéssel párosulva, mint mikor fiatalabb koromban kicsit túlzásba vittem a feleseket.

Egyik este gyógyulásom során, rémítő álmok kezdtek gyötörni. Nemcsak éjszaka, de napközben is kínoztak. Ébredésem során iszonyatosan ordítottam, rettenetes rémekkel szálltam szembe, melyekről elgondolni sem mertem, hogy éber állapotban is megjelenhetnek. Ezek a víziók főleg hátborzongató dolgokat tartalmaztak, életre kelt éjszakai temetőket, lopakodó, istenkáromló elektronikus zajokra ugráló hullákat, elveszett lelkeket a stroboszkópfények és árnyékok örvényében kavarogva. E rettenetes, valósághű látomások szörnyen felkavartak, úgy tűnt valami belső befolyás indukálta a nyughatatlan halottak holdfényes sírköveinek és végtelen katakombáinak e hátborzongató vízióit. Nem ismertem fel e helyszíneket, a hét végéig szinte végig őrjöngtem ezektől az utálatos gondolatoktól, melyek úgy tűntek, mintha tudatom mélyéről tolultak volna fel – mint egy az én agóniámmal egy idpben zajló agonizáló gigabuli…

Abban az időben lassan tervezgettem, mi módon gyűjthetnék erőt és kerestem a menekülés módját ebből az élő pokolból, melybe belekényszerítettek. Egyre jobban meggyőződtem arról, hogy laboratóriumában kegyetlen és gonosz események folynak, az ajtón keresztül hatoló, sokkoló állati vinnyogás és sírás undorítóan borzolta egyébként is gyenge idegrendszeremet. Az egykor figyelmes KolIn is egyre jobban és jobban hanyagolt, meg voltam győződve róla, hogy már az öreg szolga is az ördöggel cimborál (na mit mondtam Frankensteinről és az ő szolgájáról!!!4). It’s official: Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár már régóta nem barátként, hanem mint a kísérletének tárgyaként kezel engem, ahogy ravasz tekintettel állt és bámult rám a keskeny ajtónyílásban, miközben ujjai között szikéjét forgatta. Korábban egyetlen embert sem láttam még ily gyökeresen megváltozni.

Végül, egy Hideg éjszaka, mikor a gyertyák elaludtak, s a holdfény a sötét függönyökön keresztül sápadtan világított rá ágyamra, elszántam magam, hogy felkelek és végrehajtom, amit már régóta terveztem. Foglyulejtőim várhatóan Több órán keresztül nem is fognak felém nézni, biztos Voltam benne, hogy mindketten szomszédos szobáikban alszanak. Roppant gondosan és óvatosan mozdultam meg, lassan felültem és óvatosan kúsztam ágyamból, le a padlóra. Hirtelen aprócska szédülés fogott el, s testemet elöntötte a gyengeség hulláma. Végül Azonban erőm visszatért, s megragadtam az ágy lábát, majd hosszú hónapok óta először álltam fel. Fokozatosan futott át rajtam ez az új erő, s felvettem azt a sötét köntöst, amelyet az ágy melletti széken találtam. Egészen hosszú volt, teljesen eltakarta hálóruhámat. Újra rám tört az az érzés, melyet az ágyban oly gyakran tapasztaltam, végtagjaim nehezen mozogtak, s idegenszerűnek tűntek. De sietnem kellett, annyira amennyire erőmből tellett. Utoljára még elővigyázatosan, lábamat régi cipőimbe csúsztattam, megesküdtem volna, hogy sajátom, ám mégis furcsamód lötyögött lábaimon, úgy hogy arra gondoltam, az öreg KolIn cipőit találtam meg.
Mivel nem láttam más nehéz tárgyat, az asztalról a hatalmas gyertyatartót kaptam fel, megcsillant rajta a holdfény, ahogy rendkívül óvatosan a laboratórium ajtaja felé araszoltam vele. Amikor elértem a küszöböt, megpillantottam egykori barátomat, aki egy nagy kárpitozott székben ült, mellette egy laborállvány, különféle lombikokkal és üvegekkel. Az asztalnak támaszkodott és kifelé nézett a nagy ablakon, valamiféle részeg, önelégült mosollyal arcán. Egy nyitott könyv feküdt előtte - egy könyv azok közül a rettenetes kötetek közül, melyeket volt "szerencsém" megismerni. Egy pillanatig vártam, majd mielőtt észrevett volna, előreléptem, s nehéz fegyveremmel lecsaptam védtelen tökfejére. A tompa csattanást a fröccsenő vér követte, s a gonosz test betört koponyával csuklott össze a padlón. Nem éreztem bűnbánatot, már régen nem viselkedett emberi módon (ahogy most épp én se, de hát ez van). Tudtam hogy KolInnal nem lesz ilyen könnyű dolgom, hiszen Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár esetében a jó szerencse mellettem volt. Mikor végül csekély zajt csapva kinyitottam a cselédszoba ajtaját, tudtam, hogy minden erőmre szükség lesz ahhoz, hogy, befejezzem, amit a teremtő elvár tőlem.

Az öregember szobája a legtávolabbi, sötét zugban volt, az épület északi oldalán, de a sötétben is megláthatta árnyékomat, ahogy közeledtem. Rekedten felüvöltött, ám én már a küszöbről megcéloztam a gyertyatartóval. Ettől kezdve az események ködösen keveredtek össze számomra, de arra emlékszem, hogy dulakodtunk, fojtogatni kezdtem és az erő egyre jobban fogyott és fogyott belőle is. Rettenetes dolgokat makogott a gazdáról, mielőtt kezet emeltem rá, és sírt és könyörgött kegyelemért miközben ujjaim megragadták. De nem kegyelmeztem, abban az őrült pillanatban Lófő Charles Darwin de la Kongómolnárral azonosítottam az öreget, s végül ő is úgy végezte... A sötét kamrából visszavonulóban, nekimentem a lépcsőház ajtajának, kitártam magam előtt és valahogy négykézlábra ereszkedtem. Nem világított lámpa, egyedül a hold mutatott utat a nappali keskeny ablakain beszűrődve. De őrült utam a hideg, nyirkos kőlapokon araszolva rettentő energiát vett ki belőlem, elfáradtam, s a bejárati ajtóig csak nagy sokára jutottam el motoszkálva, csúszva-mászva a minden beborító sötétségben.

Az ezt követő időszakból csak homályos emlékeim és visszatérő foltok maradtak, miközben a magas, ősrégi folyosón haladtam, az egykor ismerős és barátságos árnyékok most ellenségesen és felismerhetetlenül magasodtak fölém, lebotorkáltam a kopott csigalépcsőn valamiféle dermedt, suta mozdulatok segítségével, melyeket más okozott, nem a rémület.
Megragadtam egy száraz botot, s mint egy sétapálcával felszerelkezve vágtam neki az erőt próbáló útnak.

Saját síromat könnyedén megtaláltam, a fű még alig kezdett kibújni a gyeptéglák darabjai közül. Lázas sietséggel, puszta kézzel estem neki a halmocskának, úgy kapartam a nedves földet, az egykori gödör fölött, eltávolítva, szétszórva füvet, gyökereket. Hogy meddig ástam kutyamódra a salétromos talajt, míg ujjaim a koporsó fedelét el nem érték, megmondani sohasem tudom, ám az izzadság ömlött testemről, beszakadt körmeim alól pedig szivárgott a vér.

Végül az utolsó göröngyöt is felhajítottam, s reszkető kézzel mozdítottam meg a nehéz fedelet. Ujjaimmal benyúltam a résbe és felkészültem a fedél felemelésére, amikor büdös és émelyítő bűz támadta meg az orromat. Elborzadva egyenesedtem fel. Milyen idióta cserélte el a sírkövet, amiért tévedésből más test nyugalmát zavartam meg? Ezt a borzasztó bűzt nem lehet félreismerni. Fokozatosan fogott el az a kegyetlen bizonytalanság és felkúsztam az üreg oldalán. Egy újabb pillantást vetettem a nemrég készült fejfára, s ez elég is volt. Ez valóban az én saját sírom volt, de miféle bolond ember temette bele ezt a másik holttestet?

Egyszerre csak egy rettenetes gondolat villant át az agyamon. A szag, rothadó jellege ellenére, ismerősnek tűnt - valahogy iszonyúan ismerősnek... Még nem adtam hitelt érzékeimnek egy ilyen ötlethez. Tántorogtam és káromkodtam, éreztem fekete ürességbe még egyszer, és segítségül kapkodva gyufát gyújtottam, s emeltem a teljesen nyitott koporsó fölé. Akkor a fény elaludt, mintha egy rosszindulatú kéz oltotta volna el, és én őrjöngve kúsztam kifelé ebből az elátkozott gödörből, dermedten az utálattól és a rettenettől.
Amikor a nap már magasan áll, el Fogok mEnni az ősi kúthoz, Mely az ör3g fűzfa alatt áll a temető mellett, és belevetem torz testemet. Más ember nem láthatja többé ezt az istenkáromló külsőt, melyben tovább élt lelkem, mint szabad lett volna. Nem tudhatom, mit mondanak majd azok az emberek, kik felfedezik feldúlt síromat, de ez már csak nem okoz nekem gondot, ha feledést találok azokra a dolgokra, melyeket azon az omladozó, mohalepte rettenetes helyen láttam.

Most jöttem rá, miért voltak oly titkosak Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár cselekedetei; miért volt oly démoni pillantása tetsZhalálom után. Magának szánt engem a vitrinbe, mintaként az örök időknek - egy példány a sebészet dicsőségére, a tisztátlan boszorkányság mestermunkája... az egyedülállóan romlott művész mintapéldánya. Hol járt Lófő Charles Darwin de la Kongómolnár és vajon mit szerzett, amíg én átkozott, romló birtokán feküdtem, talán soha nem fogom megtudni; de jobban tartok Haiti-ből hozott pokoli gyógyszerétől. Legvégül pedig ezek a hosszú, szőrös kezek és iszonyúan rövid lábak, melyek oly idegenek számomra... idegen minden természetes és épelméjű emberi törvény számára. A gondolat, hogy én e testben gyötrődöm továbbra is, ez az újabb pokol...megfordul az evolúció: fejem még emberi, de testem már egy borneói majomé!!44

Most már csak egy kívánságom van, az amit ott kívántam az ősi temető földjén állva abban a kárhozott percben, amikor a koporsó fedelét felemelve megpillantottam saját összeaszott, korhadó, lefejezett testemet. Mint a villám cikázott át az agyamon a kívánság: még egy üveg sör, és utána irány a fejesugrás a temető kútjába. Le kell menni kutyába, nincs mese, na.