2011. 08. 06.
2011: The Béla Odyssey 4. (aug. 6-7.)
SZOMBAT, AUGUSZTUS 6.
Az űrhajóm, mint a tovahúzóDó vihar, átvonult az ismeretlen világegyetem maradékán, hogy minden határon túllépve egys2erre távolodjon a Földtől, és ugyanolyan sebességgel közeledjen is felé. A még mindig sok ezer mérföldnyire levõ, vörösen izzó csillagtájon nem vándoroltak többé csillogó fényfoltok. Benn az ufóban, e környezetben, mely egy ezredmásodperc alatt elpusztíthatott volna, védetten vártam újra, hogy mi történik velem. A szépséges fehér törpék éppoly hirtelen tűntek el, mint amilyen hirtelen felbukkantak, a lenti inferno hamis félhomályba burkolódzott, s a hirtelen megVáltozott, alulról derengő világításban rádöbbentem, hogy valami történik körülöttem. A fény elhalványult; úgy tűnt, mintha füstüveg fal szilárdulna körém. Mind sötétebb-sötétebb lett; a csillaghurrikán távoli süvöltése is elhallgatott. A Haunebu néma csöndben és sötétben úszott tovább. Egy pillanat múlva gyöngéden nekikoccant valami kemény felületnek, és megült rajta. De vajon min? – kérdeztem magamban. Aztán megint kivilágosodott; a hitetlenség szívszorító elkeseredésnek adott helyt – mert ha ez az utazás végcélja, akkor bizonyosan és végleg megőrültem. Az ufó ugyanis a Gellért szálló luxuslakosztályának fényes parkettjén nyugodott. Egy kisasztal állt előttem egy telefonnal meg valami újsággal; egy heverõ, vagy tizenkét szék, kicsit arrébb egy íróasztal, több állólámpa, egy félig teli könyvespolc, rajta néhány képeslap, sõt még egy virágváza is virágokkal. Az egyik falon a PRAE szerkesztőségének csoportképe, a másikon egy óriási Gianna Michaels-poszter lógott, megannyi boldog arc mindenütt. Minden valóságosnak tetszett; amikor hátat fordítottam a szobának, semmi sem tűnt el. A kép egyetlen oda nem illõ eleme az ufó volt, amivel idejöttem.
Nem mozdulTam. Félig-meddig arra Vártam hogy a látomás megs2űnjék körülöttem, de az továbbra kézzelfogható maradt. Mindez valódi – vagy az érzékek oly ragyogóan kiagyalt játéka, hogy a valóságtól lehetetlen megkülönböztetni. Lehet, hogy valami dolgozat,- vagy tesztféle; s ha az, nemcsak az én sorsom, hanem az egész emberi faj jövõje függhet attól, hogyan viselkedek az elkövetkezõ néhány percben. A padló masszívnak látszott; a Haunebu-t legalábbis elbírta, ergo nem valószínű, hogy átesek rajta. De mi van a levegõvel? Lehet hogy a szoba légüres térben áll, vagy hogy mérgezõ gázokat tartalmaz. Bezártam űrruhám sisakJát, ellenõriztem hogy tökéletesen zár-e, majd kinyitottam a hajó ajtaját és kiléptem a szobába. A gravitáció teljesen megfelelt a szokottnak. Szinte révülten lassan odébb gyalogoltam, a szoba bútorozatlan, kopár felébõl a hotelszobába. Az nem tűnt el, mint ahogy vártam, hanem továbbra is undok valóság maradt – kézzelfogható valóság. A kisasztalon a Magyar Narancs aktuális száma hevert – ám az újságban a nyomtatott szöveg apró betűs része elmosódott, mintha egy újságfényképrõl másolták volna. Találomra felütöttem és végigpergettem a lapokat. Nem volt rajtuk túl bő lére eresztett szöveg; sőt inkább tök üresek voltak, és valami száraz, fehér, papiroshoz nagyon hasonlító anyagból készültek, de nem papírból. A telefon is teljesen süket volt. Tehát ez az egész díszlet, bár meg kell hagyni, mesébe illõen pontos. És nyilván nem az a célja, hogy engem megtévesszen, hanem hogy megnyugtasson. Minden bútordarab épnek és szilárdnak látszott; kipróbáltam egy széket, elbírta a súlyomat, de az íróasztal fiókjait nem lehetett kinyitni, a fiók már csak díszlet volt, ahogy a könyvek és képeslapok; ezeknek is csak a címük volt olvasható, akár a Magyar Narancsé.
A szobának két ajtaja volt, s Mind a kettõ e1ég könnyen engedett. Az elsõ egy kicsi, de kényelmes hálószobába nyílt, mellette csinos fürdõszobát találtAm, s öRömmel tapasztaltam, hogy a berendezése nem ósdi díszlet, hanem tökéletesen alkalmas a tisztálkodásra. Ezután egy Babaháznyi kis teakonyha következett, villanytűzhellyel, hűtõgéppel, konyhaszekrénnyel, konyhaedényekkel, evõeszközökkel, mosogatóval, asztallal, székkel fölszerelve. Az éhségtől vezetve elõször a hűtõgépet nyitottam ki. A polcok teli konzervdobozokkal és csomagokkal, távolról mind ismerõs volt, de a címkéje mindnek elmosódott és olvashatatlan. Föltéptem egy zabpelyhes doboz tetejéről az alufóliát: valami kissé nyirkos és sárgás-kék ragacs volt benne, súlya és állaga, mint a kenyérpudingé, fura színétõl eltekintve igazán étvágygerjesztõ. Elfogyott a türelmem, visszamentem a hálószobába és levettem az űrruhát. Amennyire meg tudtam ítélni, közönséges levegõt lélegeztem be. Visszasiettem a konyhába, a puding mellett váratlanul ismerős, hátborzongató dolog materializálódott az asztalon: egy pohár tej és mellé egy pirítós. Tehát ez a teszt lényege: a mi világunk (tej+pirítós) és az idegen világ (kék trutymó) barátsága? Akár igen, akár nem, én kurva éhes voltam: bevittem a szobába, leültem a szállodai tévé elé és nekiláttam a vacsorának. A tévében volt vagy húsz csatorna, de sajnos mindegyiken erotikus filmek mentek, ám ahogy kapcsolgattam, az egyik jelenetnél ismerős helyszínt vettem ki: egy biztosítótársaság pocakos ügynöke vetkőzött éppen, hogy bebújjon a már az ágyban levő nő mellé. Basszus, hát ez az a nagy botrányt kavart szvingerparti a Gellértben, és ráadásul ezek az én szobámban dugtak! Illetve mégsem: ez volt a minta, ennek alapján készítették elõ a fogadtatásomat, házigazdáim a kereskedelmi tévékre és a bulvárhírekre alapozták a földi életrõl alkotott elképzeléseiket. Az érzésem hogy filmdíszletek közé kerültem, szinte szó szerint igaznak bizonyult. Mindent tudtam, hát kikapcsolta a tévét. Nem tudom mit kellett volna tennem: testileg-lelkileg kimerültem, és mégis úgy éreztem hogy képtelen lennék elaludni e hihetetlen környezetben, messzebb a Földtõl, mint ahogy ember valaha eljutott.
De a kényelmes ágy s teste ösztönös bölcsessége összeesküdött az akarata ellen. Kitapogatta a villanykapcsolót, és a szobára sötétség borult. Másodperceken belül átlépte az álomvilág határait. Béla bácsit, életében utoljára, elnyomta az álom.
VASÁRNAP, AUGUSZTUS 7.
Minthogy nem volt rá többé szükség, a lakosztály bútorzata beleolvadt alkotója szellemébe. Csak az ágy maradt meg – és a falak, rajtuk a képekkel. Béla bácsi zavartan forgolódott. Nem ébredt fel, nem is álmodott; mégsem volt teljesen öntudatlan. Mint a fák közé bekúszó partizáncsapat, úgy hatolt az agyába valami. Mintha ürgebőrbe varrva úszott volna az űrben, mintha körülötte minden irányban fekete vonalak és fonalak végtelen geometriai rácsa terült volna el, s a vonalak mentén apró fénygömbök vonulnának – egyik-másik lassan, egyik-másik szédítõ sebesen. Valamikor régen a Mátrixban vo1t valami hasonló, ám az holt volt és mozdulatlan, ez viszont több mint eleven. Tudta – vagy legalábBis azt hitte, tudja –, hogy egy roppant agyat lát belülrõl, s az az adóbevallásán töpreng, és ő ennek az agynak egyetlen sejtje csupán. E látomás vagy illúzió csak egy pillanatig tartott. Majd miközben Béla bácsi a tudat olyan birodalmába tartott, ahol se ember, se pszichológus nem járt még sose, vadul mozgó fényhálók bontakoztak ki körülötte. Általában úgy rémlett, az idõ maga pereg visszafelé. De még ezt a fura csodát is hajlandó volt elfogadni, mielõtt a finomabb igazságra rádöbbent volna. Mert épp az emlékei forrását szondázták; az irányított visszaemlékezés során újRaélTe a múLtat. Ott volt a szállodai lakosztály – az ufó – az Atlantis – az amerikai nappalok és éjszakák – a Rákemberek – a kalózok - Gunkanjima – a tengeralattjáró, amin úgy tűnik, sose fog már bosszút állni – a karácsonyi bevetés…és ott volt előtte a számtalan kaland. És nemcsak a múlt elevenedett fel rohamos gyorsasággal, egyre gyorsabban, hanem valamennyi érzéki benyomása, minden, amit akkoriban érzett. Úgy pergett vissza az élete, ahogy egy magnószalagot perget vissza az ember egyre gyorsuló sebességgel. Ott volt megint a budai kocsmákban, a Balaton Soundon… S miközben újraélte mindezt, tudta, hogy valóban minden rendben van. Visszafelé tart az idõ alagútján, s miközben a gyerekkora felé siet, valakik leszívják valamennyi élményét és tapasztalatát, mint a nyóckeres megélHetésibűnöző a benzint a parkoló autókból. De mindez nem vész el, csak átalakul: azt, ami õ volt valaha, élete valamennyi pillanatát biztonságban megõrzik és felírják egy kínai gyártású ócó kisz dévédére. Még ha az egyik, egyre fiatalabb Béla bácsi megszűnik is ott lenni, egy másik Béla bácsi halhatatlanná válik. Mind gyorsabban-gyorsabban szállt, visszafelé az elfeledett, távoli évekbe, valami egyszerűbb világba – ez volt a Kádár-kor, a kiképzés ideje, a Foxi-Maxi egyetemek és az átiszogatott ideológiai képzések ideje. Szeretett régi pártállami arcok, amelyekrõl azt hitte, rég elvesztette õket, mosolyogtak rá kedvesen. S õ is visszamosolygott rájuk szeretettel, és nem érzett semmi fájdalmat – azt azok érezték, akiket vallatott annak idején... Aztán ez a visszafelé rohanás lelassult; az emlékezet kútjai lassan kiapadtak. Egyre lustábban folyt az idõ, közeledett a DELIRIUM TREMENS öntudatlanság pillanata – a pillanat, mikor az inga, ha lengésíve végpontjára ér, s mielõtt újabb ciklusa kezdõdnék, egy örök pillanatra mintha megdermedne a kút fölött. Aztán elmúlt ez az idõtlen pillanat is; az inga visszalendült. Egy üres szobában, az ikercsillag tüzében lebegve, húszezer fényévnyire a Földtõl, kinyitotta a szemét, és valahol fölsírt egy gyerek.
A CsillagBéla
A CsillagBéla a Föld légkörébe ért, épp jókor: a fénysebességnek köszönHetően látta a jövőt, Bár akik őt látták, azOk még a jelenben voltak. A CsillagBéla azonban –bár gyermek volt- nemzedékek és kacskaringós évezredek tudásával érzékelte az alatta elterülő bolygót. Célbavett EurópA közepén egy lángoktól ölelt kis országot, majd annak fővárosát, s legvégül a fővároson belül egy bizonyos pontot. És ott úszott elõtte a számtalan néven ismert Sziget és rajta a sok ember – csillogó játékszer, amelynek egyetlen gyermek sem tudott volna ellenállni. Lent már érzékelték a CsillagBéla jelenlétét, riadó villog a radarok képernyõjén, és nyomkövetõ teleszkópok firtatják az eget s amit az emberek egykor történelemnek ismertek, az most véget ér. Baráti áron vett Gripenek indultak a Sziget fölött lebegő CsillagBéla felé, ám benne nem tehetett kárt e gyöngécske energia, de mivel jobban kedvelte a tiszta eget,összeszedte az akaratát, a repülőgépek némán virágba szökkentek, s ettõl az alvó földgömb felére hamis hajnal virradt. Aztán várt, rendbeszedte a gondolatait, és eddig még kipróbálatlan erõin töprengett.
A jelenben ekkor hatalmas villanás szelte kettőbe az eget Magyarország felett. Félelem költözött az emberek szívébe, a végzet és a végtelen jövő ígérete egyszerre áltatta és fenyegette őket, a végítélet és az örök pusztulás képei villantak fel mindenki előtt. És lent, valahol Miskolc környékén egy játéktengeralattjáróval játszó kisgyerek és édesanyja is tanúi voltak az égi jelenésnek.
-Anya nézd, egy hullócsillag! Jaj de szép!
-Ugye milyen gyorsan repül? Kívánj gyorsan valamit, kicsim!
-Ugye milyen gyorsan repül? Kívánj gyorsan valamit, kicsim!
És a kisfiú, a stabilan fogyatkozó magyarság utolsó reménységeinek egyike, megtörölte vattacukros szájacskáját, beletúrt kócos hajába, és okos tekintetével elgondolkodva követte a hullócsillag útját.
-Na Bélukám, kívántál valamit?
-Igen, anyu. Kívántam.
-Igen, anyu. Kívántam.
-Nagyszerű, kicsim! És mit?
A kisfiú sokmindent kérhetett volna. Mesés gazdagságot, erősebb forintot és gyengébb eurót, nőket százasával, hosszabb péniszt vagy még annál is hosszabb, boldog életet és sikerekben gazdag karriert. Persze gondolhatott volna szüleire is. Ám a gyerekek néha okosabbak mint a felnőttek. Béluka is mintha megérzett valamit az Élet összefüggéseiből, a halál törvényszerűségéből és a Sors Kerekének nyikorgó „emlékezz!”-eiből, mert valami olyasmit kívánt ami az egész világot jobbá, élhetőbbé és emberibbé teszi. Nem, nem a világbékére gondolt.
-Azt kívánom hogy maradjon el az idei Sziget, különös tekintettel a mínusz egyedik napra.
